Stukker

Stukker a veszedelmes onlinefegyver.

Friss topikok

  • stukker: Igen.:) (2014.05.21. 18:37) Onlány
  • Kukucs: Egyetertek a Petyaval meg az irasoddal is....mivel mindkettotoknek igaza van. Az egesz orszag buzl... (2012.12.23. 22:43) Oktatási reformunk margójára
  • Pop40: @Gerilgfx: "ennyi erővel te is lehetsz a miniszterelnök, szépen megfésülködsz, majd bejelentessz... (2012.12.14. 21:34) Unortodox fiatalok
  • Kukucs: az long island cocktail te szanalomdozer nem long beach... :) (2012.07.13. 00:40) Édentől keletre
  • Valika kv: Mi a telefon számod?? EFOTT-ról jelentkezünk!!! Minden jót!! (2012.06.29. 00:19) Gyors bejegyzés

Linkblog

Nem vers egy tulipánról

2014.08.26. 15:50 stukker

Lehajtott fejjel állván a rét közepén, fanyalogva, mélabúsan mesélem ezt el én.

Napsütés fénylett az ég egén, magányos tekintetem így nézett lefelé.

Amit ott láttam, az volt ám virágok virága! A mezők harmatos, illatos világa

Ott terpeszkedett a tulipánok leggazdagabbik királya.                      

De szép virág, gondoltam magamban, tétovázva még az álmaimban ragadva,

Földből kitéptem s kezemben maradva, otthonától már messze elhagyatva.

Mit tehetnék veled? Állván ott tétlen, s észrevétlen

nincs kivel megosztani e réten! Markomban hagytam hát letétben.

Hervad a virág a vágyaimmal együtt, megölte álmom s cinkostársak lettünk

A bűn bűnt szülve megbosszulta magát, nem bírtam nézni e gyilkosság gyakorlatát

Hogy e szörnyű bűnt elfojtsam magamban, földre dobtam s eltapostam.

Szólj hozzá!

Egy utazás tapasztalata

2014.07.17. 17:03 stukker

    

 

    Három napot sikerült eltölteni Egerben, majd négy napot Tokajban és egy rövid kis estét Budapesten. Az utazás spontán történt, nem terveztünk előre semmit a Levivel, csak azt hogy Egerben töltjük az első éjszakát, aztán a továbbiakban már mindig az adott napon dőlt el, hogy hol fogunk aludni. Az utazás maga javarészt vonattal zajlott, kisebb részt stoppal. Teljes mértékben egy szociológiai túra volt abban az értelemben, hogy ahova betértünk ott legtöbbször beszédbe elegyedtünk, teljesen mindegy, hogy ki volt az és honnan jött. Ennek folyománya, hogy az egy hét alatt franciáktól kezdve, belgákon át, találkoztunk kanadaiakkal és természetesen Nyíregyházától Pécsig rengeteg magyar emberrel is, kortól és nemtől függetlenül. Általában a beszélgetések után a Levivel kielemeztük a hallottakat, majd néha egy kis vita után ki-ki magának leszűrte a konklúziót. Nem tudtam, hogy írjam meg a látottakat, hallottakat, de egész egyszerűen annyira sok élmény és inger ért bennünket, hogy inkább röviden a lényeget próbálom megfogalmazni.

  

   Nehéz megfogalmazni ennek a túrának az egyértelmű tanulságát, mivel negatív élmény emberekkel kapcsolatosan nem ért minket közvetlenül, ugyanakkor maga az utazás tapasztalata mégis csak elkeserítő, látva azt, hogy mennyivel jobban működhetne ez az ország. Már csak ezért is elküldeném a politikusainkat egy olyan túrára, ahová nem vihetnének se autót, se öltönyt. Az emberek kedvessége és szeretete az egészen kivételes volt ismét és ez teljesen független attól, hogy például egy egész vonat próbált nekünk dugóhúzót keresni, vagy éppen más esetben felvenni minket valamelyik úton, esetleg a saját panziójába behívni egy pálinkára. Szerencsére még tudnám folytatni a sort. A zempléni táj pedig annyira szép, hogy oda még vissza szeretnék menni túrázni. A borokról meg említést sem teszek, hogy mennyire finomakat ittunk…

  

   Ugyanakkor nehéz lenne elmenni az mellett is, hogy gyakorlatilag nem találkoztunk olyan emberrel, akinek valamelyik rokona már ne külföldön élne. Ha nagyon leegyszerűsítve nézném a dolgot, akkor azt láttam, hogy aki tehette az külföldre menekült és ez többségében az a fiatal réteg, amelyik helyben azt a társadalmi csoportot jelenthette volna, akik segítségével ez a térség fejlődőképessé válhatna. Ehelyett egy csonka társadalmat látni, amelyben többségében a mélynyomorban élő családok laknak és egy olyan helyi elit, akiknek viszont fogalmuk sincs az egész térség problémájával, vagy ha tisztában is vannak vele, akkor nem hajlandók azt tudomásul venni.

   Jó példája ez annak, amikor megtudtuk, hogy Tokajban most készült el az új szabadtéri színpad két milliárd forintból. Az első előadás az István a király lesz, amire a belépő 3000 forint. Nem volt olyan helybéli akivel találkoztunk és ezt megengedhette volna magának, ellenben egy fiatal srác - aki egyébként nagyon kedves volt – úgy vélte ez egyáltalán nem sok egy előadásra és nem is értette a problémát. Persze neki BMW-je volt és épp most lép be a helyi politikába, amivel önmagában semmi probléma nem lenne, de hát lássuk be, hogy alapvető problémákkal sincsen tisztában. Elég messze áll attól a három tarcali sráctól, akikkel pénteken csocsóztunk egy tokaji kis kocsmában. Kettőnek se anyja, se apja, a harmadik pedig annyira büszke volt, hogy fél évig dolgozhatott Kanadában a testvére mellett, hogy részegen már semmi másról sem volt képes mesélni csak erről, mert gyakorlatilag fel se fogta, hogy mit látott. Nem értette például, hogy Kanada az nem egy amerikai állam, illetve számára annyira felfoghatatlan volt az, hogy havi 240 ezer forintot keresett, hogy nem hitte el azt, hogy mi hiszünk neki; ezeket persze nem lenézően említem meg, csak azért, hogy érzékeltessem az ő világlátását. A harmadik srác marhapásztor volt, aki szintén nagyon kedves volt. Ők egyébként azért vonatoztak át Tokajra, mert Tarcalon nincs egy kocsma nyitva 9 óra után, így ha sörözni akarnak, akkor átvonatoznak, majd hazasétálnak éjjel, ami körülbelül 10 km-t jelent. Mi lett volna, ha én is ott növök fel? Valószínű én lennék most a negyedik srác, akinek az a legnagyobb szórakozása, hogy Tarcalról Tokajba havi egyszer bejár vonattal sörözni. Ahogyan a BMW-s srácnak felfoghatatlan, hogy valaki 3000 forintot nem képes kifizetni, úgy a tarcali fiúnak az volt az igazán hihetetlen, hogy lehet keresni egyáltalán 240 ezer forintot is. Nem ismerjük egymást.

   Újabb példát hozok, hogy mennyire nincsenek tisztában az emberek problémáival. Idén elmaradt úgy a Hegyalja Fesztivál, hogy ez a fesztivál a helyi kistermelőknek, szállásadóknak az éves bevételük 50-70%-át teszi ki!! Legalább két családra emlékszem, akik azt mondták, hogy ha jövőre se lesz, akkor ők bizony lehúzhatják a rolót. A vizitáboroztatás gyakorlatilag megszűnt, kerékpárosok elvétve, a külföldiek pedig többségében egy-két napra szállnak meg, megveszik a kis borukat és már mennek is, mert nincsenek programok, a tavaszi és a szeptemberi szüreti fesztiválon kívül. A házak fele körülbelül eladó Tokajban! Ellenben szabadtéri színpad, meg térkövek kis szökőkúttal, az bizony kell. Találkoztunk két balkányi lánnyal is, akikkel felsétáltunk a Tv-toronyhoz és közben jókat dumáltunk, ők például azt mesélték el, hogy náluk úgy építettek szökőkutat, hogy egy játszóteret, amit a helyi fagyis csináltatott a gyerekeknek, eldózerolták. Azóta is napi 2 órát üzemel.

  

     Kisebb problémák is voltak, amelyek viszont nem anyagi természetű gondok. Ilyen például az, hogy az egész országban ritka kincsnek számítanak azok a helyek, ahol normális a WC. Vagy gusztustalan, vagy nem lehet bezárni, vagy nincsen kéztörlő, esetleg nincsen világítás. Ezek kis ráfigyeléssel és igényességgel orvosolhatóak lennének, ugyanakkor nagyon is dühítő tud lenni, ha valaki ezekre sem képes.

   Hasonló az is amikor például vonattal utaztunk Egerből Tokajra. Füzesabonyig személlyel mentünk, majd onnan tovább Tokajig IC-vel. Na most öt perc átszállási időnk volt és Egerben a néni azt tanácsolta, hogy inkább ne vegyük meg az IC-re a jegyet, mert nem valószínű, hogy beér addig! Miért? Mert az volt kiírva, hogy „ténylegesen várható” beérkezés, ami már önmagában ellentmondás. Most vagy ott lesz ténylegesen, vagy csak várhatóan? Azért nem mindegy egy 3000 forintos jegynél. Ebből lett az, hogy beértünk, felszálltunk az IC-re és ott akartunk jegyet venni, ami sikerült is 2600 forintos ráfizetéssel, hiába mondtuk a kallernak, hogy mi volt a problémánk. Japánban ezért lemondana az egész minisztérium.

  

   Azt látom, hogy lenne még pénz is ebben az országban, de valahogyan nálunk mindent a formára adnak és nem a tartalomra. Egy nagy látványpékség ez az ország, amelyben a pékeken kívül mindenki éhezik. Alapvető probléma, hogy az emberek se beszélnek egymással, pedig volt olyan ember, aki annyira örült neki, hogy elmesélheti a kis problémáját; szerinte a feleségével ezt nem lehet. Ha mindenki felismerné, hogy a maga problémája nem is egyedüli, elszigetelt eset, akkor már el lehetne indulni a megoldási javaslatokig, nem pedig hagyni, hogy felülről a végletekig kizsigereljék őket. Ezek mind olyan problémák, amelyek szerintem kezelhetőek lennének. Másrészt fontos lenne, hogy az autó-autópálya-wellnes szálloda háromszögből kitérve lássunk is valamit, esetleg beszélgessünk a helyi emberekkel. Most ezt nem feltétlenül elítélően mondom, mert nyilván más egy családi nyaralás, ahol a szeretteivel szeretné tölteni a kis szabadságát az ember, illetve egy kicsit kikapcsolódni, de azért nem csak ez létezik a világon.

  

   A közbiztonság és ezzel együtt a cigánykérdés sokkal összetettebb és bonyolultabb. Félreértés ne essen, nekünk nem volt semmilyen konfliktusunk, de még erre kitérek. Nem normális, hogy a közvilágítás elmegy két napra és lelopják az ereszcsatornát az idős néninél, akinél aztán megszálltunk később (nem tudjuk kik lopták el). Sem az nem normális, hogy egy égőt nem tudnak kicserélni egy nap alatt, sem az, hogy ha besötétedik, akkor vagyonőr kellene a saját értékeink megőrzéséhez. A néni, akinél mint említettem később megszálltunk, külön örült, hogy ott vagyunk nála, mert így legalább nem kellett addig sem félnie, ugyanis már 84 éves. Ezzel a problémával már akkor is szembesültem, amikor sok évvel ezelőtt Tiszanánán szálltunk meg egy idős néninél és külön örült, hogy azon a héten nem kellett félelemben élnie. Egyébként itt Tokajban is azért szálltunk meg nála, mert így is legalább őt segítjük és nem az adott hotelt, amelyek általában külföldi kezekben vannak már. Szombaton amikor Boldogkőváraljáról stoppoltunk, majd Szerencsen felszálltunk a tokaji járatra, azt kellett figyelnünk, melyik vagonba nem száll fel a 4-5 fős részeg, drogos, hangos cigánytársaság, majd amikor leszálltunk inkább vártunk 5-10 percet, csak hogy elmenjenek. Szerintem ez nem normális, hogy félnem kell és néznem, hogy ki mellé nem ülhetek. Nem tudom, hogy lett volna-e probléma vagy sem, mindenesetre az ember nem akarja megadni még az esélyét sem annak, hogy belekeveredjen olyanba, amiből csak konfliktus származhat. Mesélhetném a helyiek, mennyire érzik magukat biztonságban, de gondolom ezt nem kell ecsetelni senkinek sem.

   Ugyanakkor érdemes megemlíteni az érem másik oldalát is. Amikor tavaly Gyékényesen voltunk és Bernivel kószáltunk a környéken, majd Zákányban bementünk a helyi restibe egy sörért, már messziről láttuk, hogy két roma srác és egy roma lány ül kint a teraszon. Amikor odaértünk a Berni ment be sörért, nehogy őt zaklassák, míg én bent vagyok. Amíg vártam rá, megkérdeztem a srácoktól, hogy mit merre találunk, majd a végén már közös beszélgetésbe elegyedtünk és kiderült épp a bíróságról jöttek bicóval, mert volt egy-két „ügyük”. Mindenesetre semmi baj nem volt, sőt kimondottan kedvesek voltak, majd a végén amikor már indultak, a srác azt mondta, hogy már messziről néztek minket és tuti „belénk kötöttek” volna csak azzal, hogy én nyitottam feléjük és kedves voltam velük, semmi nem lett belőle. Kérdeztem, hogy miért? Azt mondta, hogy azért, mert általában levegőnek nézik őket a „magyarok” és bennük ez frusztrációt szül. Ezen gondolkodtam utána egy picit és tényleg fura szituáció! Mi azért nem közeledünk feléjük, mert ha nem is félünk, de azért inkább kerüljük őket és ez bennük úgy csapódik le, hogy mi szándékosan lenézzük őket, ezért a végén tényleg azért kell félnünk, hogy nehogy beigazolódjon az, hogy valóban félnünk is kell.

   Az idős néninél, akinél megszálltunk volt egy négy fős roma társaság - akiket mi nem láttunk -, de nem engedte őket megszállni, mert félt tőlük. Vajon kinek van igaza? A néninek, mert félt? Az is lehet, hogy már ezt a roma családot a sokadik szállásadó nem fogadta be, pedig ők csak aludnának egy jót. Nehéz ebben igazságot tenni. Egyáltalán a kölcsönös el nem fogadásra megoldást találni. Mindenesetre egy kis beszélgetés senkinek sem árthat!

Szólj hozzá!

Wilhelm Dilthey: a múlt átélése és a történelem értelme

2014.05.21. 18:17 stukker

   Dilthey egész munkásságában tetten érhetők Droysen és Humboldt alapvető kérdései a történelem mibenlétéről. A szellemtudományok ismeretelméleti problémái ugyanúgy gyötörték őt is, akárcsak a módszertani kérdések precízebb megválaszolására tett kísérletei, melyek továbbgondolásában szintén elévülhetetlen szerepet játszottak elődei munkái. Dilthey is osztotta azt a nézetet, hogy a szellemtudományok is képesek olyan általános igazságok megfogalmazására, mint a természettudományok, csak az előbbiek alapvetően más metodikai eljárást követnek, lévén más a kutatásuk tárgya is. A szellemtudományokon belül egész életében kiemelten foglalkozott a történeti megismerés problematikájával és annak lehetőségeivel. Alapvetően két külön korszak figyelhető meg Dilthey törekvéseiben; az első korai szakaszában a történeti megismerés módszerében a pszichológiának szánt elsődleges szerepet, míg a későbbiekben ettől eltávolodva egyre közelebb került a hermeneutikai metodológia primátusához.

   A szellemtudományok közös ismertetőjegye, hogy „mindezen tudományok ugyanarra a nagy tényre vonatkoznak: az emberi nemre.” (Dilhey, 1910, 273) Mivel a megismerő maga az ember, ezért a számára külsődleges természettudományi jelenségeknél lehetséges a megfigyelés objektivitása, ugyanakkor a szellemtudományokon belül ez lehetetlen, ahol a megismerés tárgya maga az ember, ezáltal az emberi szubjektivitást sohase zárhatjuk ki a megismerés folyamatából. A szellemtudományokon belül „nem tudunk olyan egzakt, kauzális ismeretet létrehozni, amely kizárná a megítélést. Semmiféle szellemi kémia nem választhatja le ezt a történelmi ismeretről, ameddig a megismerő az egész ember.” (Dilthey, 1883, 94)

 

   Dilthey nem azt állítja, hogy nem ismerhető meg a múlt, hanem csak azt, hogy a múlt objektív megismerése kétséges, éppen azáltal, hogy a megismerő alanya és tárgya maga az ember. Ugyanakkor éppen ezért lehetséges számunkra a múltról való tudás képessége, hiszen az elmúlt történeti világban, ami létrejött az bizonyosan az ember által meghatározott cselekedetek eredményei, amelyet ki más értene meg jobban, mint maga a történelmi tudatára ébredt ember(iség). Ahogyan Breisach megjegyzi Diltheyről: „Az emberi szférában a természetből hiányzó jelenségeket fedezett fel: szándékokat, terveket, célokat, illetve az általuk vezérelt cselekedeteket.” (Breisach, 2004, 288.) A megismerő is az emberi szféra keretein belül létezik ezért ez biztosítja számára a megértés képességének univerzalitását, amelynek kategóriáit az élet megértésén keresztül dolgozta ki Dilthey. „Meg volt róla győződve, hogy lehetséges a valóságos történelem vizsgálata, mégpedig a benne működő élet megértésén keresztül. A történelemben és kultúrában működő élet megértése azonban nem a közvetlen intuíció mentén halad, hanem bizonyos általánosan érvényes feltételekhez kötődik, és ezek az általánosan érvényes feltételek jelölik ki a szellemtudományok módszertanát és ismeretalapját.” (Ullmann, 2007, 973.)

   Dilthey éppen azért veti el mind a szociológiát, mind a történelemfilozófiát, mint tudományt, mert számára ezek olyan absztrakciók, amelyek „kilúgozzák az életet a tényekből” és csak pusztán „nyersanyagot” látnak az emberi cselekedetek egyediségében, amelyet különféle elméleteik számára felhasználnak. Ezért amikor Dilthey megpróbálja kidolgozni a megértés egyetemes és univerzális kategóriáit, akkor úgy gondolja, hogy ezáltal nem csak történelem megismerésének a módszerére talál receptet, hanem „életet lehet” az elmúlt események ránk maradt forrásaiba is. „Abban reménykedett, hogy képes lesz megtalálni a történelmi ismeretek számára azt, amit Kant a jelenségek tanulmányozásához feltárt: a megértés időtlen kategóriáit. Kizárólag az ilyen kategóriák lehettek a történeti megismerés biztos támaszai.” (Breisach, 289)

 

   Dilthey szerint a szubjektum belső tapasztalatának megértése a szellemtudományok valódi célja. „Megértésről akkor beszélünk, ha az én a teben önmagára talál.” (Dilthey, 1990, 61.) Ez azt is feltételezi, hogy valódi tudásunk csak a szellemtudományokban lehetséges, hiszen a természettudományokban minden jelenség külsődleges, ezáltal pedig a megértésük, belső megtapasztalásuk lehetetlenné válik. „A szellemtudományokban ellenben lehetséges a valódi megismerés, minthogy itt tudásunk nem relatív, hanem közvetlen. […]Ez a megismerés a szó legszorosabb értelmében tapasztalati, amely csak akkor lesz relatív, ha megpróbáljuk szavakba önteni vagy másokkal közölni.” (Iggers, 1988, 210.)

   A megértés mozzanata kéz a kézben jár az élmény fogalmával, kölcsönösen feltételezi egymást Dilthey elméletében. Az élmény megértését az biztosítja a megismerő számára, hogy újra képes átélni a megismerendő ember élményeit, amire azért vagyunk képesek, mert az élmény is szintén olyan univerzális kategória, amely az élethez tartozik. A megélés, újraélés fogalmára később térünk rá, most nézzük az élmény fogalmának a megragadását. „Ami az idő folyásában a jelenlét egységét adja, az – mert egységes jelentéssel rendelkezik – a legkisebb egység, s ezt élménynek nevezhetjük. Ezen kívül az élet mozzanatainak amelyeket az életút szempontjából közös jelentésük kapcsol össze – minden átfogóbb egységét is élménynek nevezzük, még akkor is, ha ezeket a mozzanatokat törést okozó folyamatok választják el egymástól.” (Dilthey, 1990, 64.) „A megélés időbeli lefolyás… Azután emlékként jelenik meg, s az is szabadságában áll, hogy kibővüljön. A megfigyelés azonban szétrombolja a megélést. […]Az élet minden mozzanata, amelyet megfigyelünk, többé már nem folyamat, hanem felidézett mozzanat; ugyanis a figyelem – amely megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. S így nem ragadhatjuk meg magának ennek az életnek a lényegét” (Uo. 65.)

   Ezt nevezhetjük tudatos élménynek, vagy reflektált élménynek, de ez azért nem lehet az élet lényege, mert ez már nem jelenbeli állapotot jelenít meg, hanem a múltra reflektál. Ezáltal nem spontán cselekvés és nem egy folyamatba ágyazódik. „Magát a folyamatot azonban nem éljük meg. Állapotot élünk meg, amikor visszatérünk ahhoz, amit éppen hallottunk és láttunk, s ami még adott számunkra. […]Minden egyes élmény valamely énre vonatkoztatott, amelynek részét képezi; a többi résszel alkotott struktúra révén egy összefüggést képez. Minden szellemiben összefüggésre bukkanunk; így az összefüggés olyan kategória, amely az életből származik. Az összefüggést a tudategységének köszönhetően fogjuk fel.” (Uo. 65.) A különböző élmények tudati koherenciáját az egyén a saját céljai függvényében, az élet értelmének összefüggéseiben leli meg. Ez a szubjektív értelem nem érthető el a történész számára, ugyanakkor az élet teljességéből következtethet rá, de ez sohase lehet objektív kategória a megismerő számára.

„Mi az a sajátos értelem mármost, amelyben az emberiség életének részei teljességgé állnak össze?” (Uo. 68.) Dilthey különböző szerzők önéletrajzi műveit elemezve (Ágoston, Rousseau, Goethe) jut el arra a megállapításra, hogy „minden életnek megvan a maga saját értelme. Ez olyan jelentésösszefüggésen alapul, amelyben minden felidézhető jelen önértékkel, s ugyanakkor az emlékezés összefüggésében az egész értelméhez való viszonnyal rendelkezik. Az individuális létezésének ez az értelme – amelyet a megismerés számára hozzáférhetetlen – teljességgel szinguláris, sajátos módján azonban akárcsak egy leibnizi monász, a történelmi univerzumot reprezentálja.” (Uo. 70.) Dilthey szerint az egyének önmaguk számára vonatkoztatott életértelme a megismerő (másik egyén) számára teljesen hozzáférhetetlen, hiszen ez az egyén életösszefüggésén belül folyamatosan konstruálódik a megélt élményeken keresztül. Így a probléma nem is az, hogy ezek az adott történelmi korokhoz, eszmékhez mérten megismerhetőek-e a történész számára, hanem az jelenti a gondot, hogy sohase tudja minden kétséget kizáróan hozzárendelni ezeket a kategóriákat az egyénhez. Az önéletrajz az egyedüli forrás Dilthey szerint, ahol a történész a megértés révén közvetlen kapcsolatba kerül a megértetni szándékozóval. „S ezesetben az életutat megértő ember azonos azzal, aki azt végigélte.” (Uo. 70.) Itt nem az a fontos, hogy ez az ábrázolás vagy narratíva, amelyet az önéletrajzíró elénk tár igaz-e, valóban úgy történt ahogyan azt mi megismertük, hanem az, hogy képesek vagyunk a másik autentikus megértésére, úgy ahogy azt ő közvetíti nekünk. „Persze nem lehet oly sok év reális életútjának egyszerű leképezése, s nem is akar az lenni, mert hiszen épp olyan megértésről van szó, amely mégiscsak azt mondja ki, amit az individuális élet maga tud a benne meglévő összefüggésről.” (Uo. 70-71.)

 

   A történelemről való gondolkodás előfeltételét Dilthey szerint az önmagunkról való elmélkedés alkotja, azáltal hogy önmagunkat tárgyiasítva, mintegy külső szemlélőként próbáljuk retrospektíve vizsgálni, és ezáltal megpróbálunk belehelyezkedni a saját megélt élményeinkbe. Ez a reális alapja annak, hogy másokat is meg tudjunk érteni. „A történelmi látás alapját a saját élet hatalma és teljessége, az erre vonatkozó elmélkedés energiája alkotja… Önmagunkat átadjuk egy idegen létezésnek, hogy saját énünket abban elveszítsük.” A történelem tanulmányozása és az egyén közötti kapcsot éppen az időbeliségben való lét alkotja. „Saját énünk megélése és megértése alapján, s e kettő állandó kölcsönhatásában alakul ki az idegen életmegnyilvánulások és személyek megértése.” (Uo. 74.) A történelmet is úgy vizsgáljuk, ahogy önmagunkat: retrospektív értelmezéssel, amelyeknek a közös kategóriáit Dilthey ki is dolgozza.

   Milyen kategóriák mentén tudják az egyének önmagukat meghatározni, „amelyáltal az egyes részeket egésszé kapcsoljuk össze, amiben az élet megértése bekövetkezik? Az élet megértésében a gondolkodás általános kategóriái mellett az érték, cél és jelentőség kategóriái szerepelnek, ezek közé sorolhatók azután az olyan átfogó fogalmak, mint az élet alakítása és fejlődése.” (Uo. 71.) A jelentőség az, ami az elmúltról való emlékezetben szelektíven ölt testet, csak azoknak az élményeknek van jelentősége, amelyek az egyén koherenciáját, életösszefüggését befolyásol(hat)ják. A jelentőség Dilthey-nél közel azonos fogalom az egyén identitásával. Az érték fogalmát a mindenkori jelenhez, míg az egyén célját a jövőhöz rendelte. „Amikor visszatekintünk emlékezetünkben, akkor életutunk már tovatűnt mozzanatainak összefüggését jelentőségük kategóriájával ragadjuk meg. A valósággal telt jelenben élve érezzük e mozzanatok pozitív vagy negatív értékét, a jövő felé irányulva pedig e magatartásból a cél kategóriája jön létre.” (Uo. 71.) Természetesen a történész számára a legfontosabb a jelentőség kategóriája, mivel „a történelem visszaemlékezés és ehhez a visszaemlékezéshez hozzátartozik a jelentőség kategóriája, így éppen ez a történelmi gondolkodás legsajátabb kategóriája.” (Uo. 72.)

   Miután Dilthey egy lehetséges módszert, praktikát vázolt fel különböző kategóriák mentén, hogy önnön élményeinket megértsük, ezután arra vállalkozott, hogy kidolgozza annak a módszernek a lehetséges alapelveit, amelyek lehetővé teszik, hogy megértsük a másikat, mint szubjektumot. Ha a megértés lehetséges önmagunk tárgyiasítása révén, amely minden ember számára adott, tehát egyfajta antropológiai adottság, akkor ki kell dolgozni a megértés univerzális kategóriáit, amely mentén lehetséges a másik autentikus megértése. Ezért Dilthey-nél a megértés lesz a szellemtudományok alapvető módszere. „A megértés és magyarázat az a módszer, amely beteljesíti a szellemtudományokat.” (Uo. 74.) A megértés révén tudunk csak kapcsolatba kerülni a mindenkori másikkal, ezért mondja Dilthey, hogy „a megértés minden ponton egy világot nyit fel.” (Uo. 74.) Ez roppant fontos, mert ezáltal a megértés dilthey-i kategóriája túlmutat egy pusztán metodológiai fogalomnál; etikai, erkölcsi, sőt ontológiai színezetet ölt. A megértés nemcsak a másik megismerésében játszik szerepet, hanem olyan új minőségre tesz szert, amely alapvetően gazdagítja a megértő belső tapasztalati világát is.

 

   Ezután az a kérdés, hogy „mások megértése révén mennyiben gyarapodik a történelmi tudás?” (Uo. 74.) A megértés alapanyaga, amely a megértő számára rendelkezésre állhatnak, a megértendő életmegnyilvánulásai, amelyet Dilthey több osztályra osztott fel. Az igazán fontos kérdés az, hogy ezeket az életmegnyilvánulásokat a megérteni szándékozó egyén ugyanúgy értse, mint, aki ezeket átélte. Tehát a megértő és megértendő számára ugyanaz az életmegnyilvánulás ugyanazt jelentse. Hogy ezt mi biztosítja, ez az igazán kulcskérdés és Dilthey ezt próbálja körbejárni.

   A megértés elementáris formája és egyben bizonyítéka Dilthey szerint egy egyszerű tényből következik, tudniillik, hogy ez a gyakorlati életben gyökerezik, magyarán képesek vagyunk egymás mellett élni. A megértés képességének bizonyítéka a társadalom puszta léte. „Itt a személyek rá vannak utalva arra, hogy érintkezzenek egymással. Különösen meg kell értetnünk magunkat egymással. Az egyiknek tudnia kell, hogy mit akar a másik. Így alakulnak ki közvetlenül a megértés elementáris formái.” (Uo. 76-77.) A társadalom szót nem használja Dilthey, helyette az objektív szellem fogalmát alkalmazza. Maga az objektív szellem fogalma nem egyenlő a társadalom fogalmával, talán helyesebb lenne a társas élet objektivációjáról beszélni.[1] „Objektív szellemen azt a sokféle formát értem, melyekben az érzéki világban objektiválódik az individuumok között fennálló közösség. Ebben az objektív szellemben a múlt számunkra jelen…Ugyanakkor ez az a közeg, ahol más személyek és életmegnyilvánulásaik megértése végbemegy.” (Uo. 78.) Ahhoz, hogy az egyén jelentőséget, értelmet tudjon találni az életében, annak az a legelső szintje, hogy egy közösség tagja, amelyben csak akkor boldogul, ha a megértés minimális szinten is, de végbemegy. Így amikor megértünk valakit, akkor abból a közösségből is megértünk valamit, amiből az egyén származik, tehát ezen a ponton is egy „világ nyílik meg” a megismerő számára. Dilthey is tisztában van azzal, hogy az életmegnyilvánulások telítve vannak az objektív szellem által, de ez nem jelent problémát nála hiszen „az objektív szellem és az individuum ereje együttesen határozzák meg a szellemi világot. A történelem mindkettő megértésén alapul.” (Uo. 82.) Dilthey itt nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi biztosítja azt, hogy a megértés ugyanazt jelentse két különböző „objektív szellemkörből” származó egyén számára. Hiszen akár a megértés elementáris formái is (mimika, gesztus stb.) jelentősen eltérhetnek más-más kultúrkörből származó egyének számára. Ez azért nem jelenthetett problémát számára, mert mind az antropológiai emberképe, mind a megértés kategóriája univerzális igényű. Gondoljunk csak arra, hogy a szociológiát is azért vetette el, mint tudományt, mert nem az életet ragadja meg. Az élet már pedig mindenhol, ugyanolyan kategóriák mentén ragadhatóak meg (élmény, jelentőség, stb.), ha ez nem így lenne, akkor Dilthey egész kísérlete kudarcot vallana, vagy legalábbis nem tehetne szert általános igényre.  

Egy másik helyen Dilthey ezt pontosabban fogalmazza meg akkor, amikor arról értekezett, hogyan kell eljárni egy költői mű tanulmányozása során. Véleménye szerint először fel kell tárni a kutatónak azt a társadalmi-történelmi valóságot, amelyben a mű keletkezett, másrészt ezt össze kell kapcsolnia az akkor uralkodó szellemi irányzatokkal és csak ezután alkothat fogalmat a műről. „Ennélfogva az igazi poétikának […] úgy kell eljutnia fogalmaihoz és tételeihez, hogy összekapcsolja a történelmi kutatást az emberi természet általános tanulmányozásával.” (Dilthey, 1983, 94..) Itt inkább egy deduktív eljárást sugall, míg az eddig elmondottak alapján, inkább az ellenkezőjéről győződhettünk meg.

  

   Mindenesetre Dilthey számára lehetséges az adott életmegnyilvánulásokból következtetni az egész összefüggésének a megértésére. „Ha a magasabb megértés ismertetett formáit összefoglaljuk, közös jellegzetességükként azt kapjuk, hogy adott megnyilvánulásokból indukció révén teszik lehetővé valamely egész összefüggésnek megértését.” (Dilthey, 1990, 82.) A megértés alapvető célja, hogy ezt az életösszefüggést sikerüljön feltárni, ami Dilthey szerint a belehelyezkedés révén elérhető. „Ez csak akkor lehetséges, ha az összefüggés – amely a saját megélésben van jelen és amelynek tapasztalására számos esetben sor került – összes bennerejlő lehetőségével mindig jelen van és rendelkezésre áll. Ezt a megértés feladatában adott állapotot – legyen akár emberről, akár műről szó – belehelyezkedésnek nevezzük.” (Uo. 83.) Ez az elméleti művelet csak úgy lehetséges, ha a megérteni szándékozót az életmegnyilvánulásai alapján próbáljuk, úgy megérteni, hogy belehelyezkedünk a másik énjébe és megpróbáljuk újraélni, újraalkotni az ismert megnyilvánulások alapján, időben előrehaladva. Ezért a belehelyezkedés az utólagos megélést követeli meg a megértő számára. „E belehelyezkedés, transzpozíció alapján létrejön mármost az a legkisebb módozat, ahogyan a lelki élet totalitása a megértésben működik: az utánaalkotás vagy utólagos megélés.” (Uo. 84.) Ez az utólagos megélés nemcsak a megértést segíti, hanem kontinuitást teremt az elmúlt dolgok megnyilvánulásai között. „Az utólagos megélés diadala az, hogy ennek során egy folyamat elismert töredékeit kiegészítve kontinuitást vélünk magunk előtt.” (Uo. 84.)

  

   Dilthey gondolatmenete ezután nem azt próbálja körbejárni, hogy hogyan lenne lehetséges ennek az utólagos megélésnek az univerzális lehetősége minden ember számára, ami egyben biztosítaná az objektivitás feltételeit is. Esetleg folytathatná a gondolatmenetet egy olyan irányban is, hogy milyen haszonnal kecsegtethetne egy ilyen megértési technika a társadalmi szolidaritás számára, amelyben az együtt élő emberek hasznosíthatnák ezt az alapelvet.

Ehelyett azt próbálja elmagyarázni, hogy milyen lételméleti hozadéka lehetséges a megértő egyén számára, amelyben felszabadulhat az egyén a saját életútjának determinációja alól azáltal, hogy különböző életlehetőségeket ismer meg. „A körülmények által korlátozott ember előtt a világ ismeretlen szépségei és az élet olyan területei tárulnak fel, amelyeket soha sem érhet el. Egészen általánosan szólva: az élet realitása által megkötött és meghatározott ember nemcsak a művészet – amelyre gyakrabban kerül sor -, hanem a történelem megértése is szabaddá teszi. S a történelem ezen hatása – ezt a legmodernebb lekicsinylői nem látták – kiszélesedik és elmélyül a történelmi tudat további lépcsőfokain.” (Uo. 86.)

   Erről értekezett korábban is, amikor azt írta, hogy „a megértés minden ponton egy világot nyit fel.” (Uo. 74.) Ebben az olvasatban a történelem tanulmányozása nemcsak a múlt megértésére irányul, hanem a jelen életlehetőségeinek a kitágítására, az egyén szabadságának a kiszélesítésére. „Amennyiben a történelmi megjelenítés segítségével átélünk egy elmúlt eseményt, maga az élet színjátéka tanít bennünket; lényünk kibővül, és saját erőinknél hatalmasabb fizikai erők fokozzák létezésünket.” (Dilthey, 1883, 96.) Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember sohase ismerheti meg önmagát és lehetőségeit a másik ember, illetve a múlt ismerete nélkül. Ezáltal válik a történelmi tudat, ismeret tapasztalattá a megismerő ember számára. Itt az a legfőbb kérdés, hogy ez a tapasztalat, hogyan tehető egyáltalán általánossá a jelen számára? Vagy ahogyan Gyáni Gábor megfogalmazta: „Az igazán döntő kérdés így szól azonban: miként tehető általános élettapasztalattá, hogyan érlelhető tudássá az egyedi tapasztalat (az élmény), mi teremti meg tehát annak lehetőségét, hogy a diffúz, partikuláris és az éppen csak keletkezőben lévő élményt tapasztalatként megértsük, majd történeti elbeszélésbe foglalva rögzítsük?” (Gyáni, 2010, 156.) Erre a kérdésre Dilthey egész munkássága során próbált választ találni, ami talán azért nem sikerült, mert, ahogyan Georg G. Iggers fogalmazott: Dilthey egész életművében egy ellentmondás figyelhető meg. „Egyrészt iparkodott a történeti és a kultúrtudományoknak szilárd ismeretelméleti megalapozást adni; egész életében arra törekedett, hogy ezt elérhesse. Másrészt a tudat felülvizsgálata arra a következtetésre vezette, hogy minden tudás egészen szubjektív. Talán nagy részben ennek az ellentmondásnak a feloldására való képtelensége magyarázza, hogy befejezze Bevezetés a szellemtudományokba (Einleitung in die Geistwissenschaften) című művét, amelyből csak az első kötet jelent meg 1883-ban.” (Iggers, 1988, 207-208.) Véleményem szerint az is közrejátszott ebben, - ami talán a rövid elemzésből is kiderült – hogy Dilthey a történelem episztemológiai lehetőségeit kutatva, abból kiindulva a megértés módszertanáig úgy jutott el, hogy közben rádöbbent annak ontológiai lehetőségére. Másként fogalmazva: a történeti megismerés objektivitásának a kísérletéből olyan területre tévedt, ahol a történeti tudat erkölcsi, etikai belső megtapasztalása lehetségessé vált, csak éppen az objektivitás feladásával.

Szakirodalom:

Breisach, Ernst 2004. Historiográfia. Budapest, Osiris Kiadó.

Dilthey, Wilhelm 1883. Bevezetés a szellemtudományokba. Kísérlet a társadalom és a

   történelem tanulmányozásának alapvetésére. Első kötet. In: Wilhelm Dilthey 2004: A  

   történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest, Gondolat Kiadó.

Dilthey, Wilhelm 1990. Vázlatok a történelmi ész kritikájához. In: Bacsó Béla 1990, vál.:

     Filozófiai hermeneutika (Szöveggyűjtemény). Budapest, FTIK.

Dilthey, Wilhelm 1910. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban (részletek)

   [1910]. In: Wilhelm Dilthey 2004: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban.

   Budapest, Gondolat Kiadó.

Iggers, Georg G. 1988. A német historizmus. Budapest, Gondolat Kiadó.

Ulmann Tamás 2007. Dilthey és a filozófiai hermeneutika kezdetei. In: Boros Gábor

   (főszerk.) 2007: Filozófia. Budapest, Akadémiai Kiadó.

 

[1] Georg G. Iggers így fogalmaz Dilthey objektív szellem kategóriájáról: „A szellemtudományokban lehetséges a megértés, mert az élet önmagát ’objektiválja’ olyan intézményekben, mint a család, polgári társadalom, állam és jog, művészet, vallás és a filozófia. Ezeket az ember, mint az élet és a szellem termékeit képes megérteni. A szubjektív tudat nem önkényesen teremtette ezeket, de ezek alkotják ’az élet objektivációit’.” (Iggers, 1988, 214-215.)

Szólj hozzá!

Elmúlás

2013.11.03. 16:11 stukker

   Kora reggel van, a harmatos zöld rétek illata keveredik a fák elhullajtott vizes leveleinek sajátos zamatával. A föld tágas horizontja, amely elém tárul több színben pompázik a fiatal ősz napsütéses délelőttjében. Az ekék által mélyen felszántott koromfekete földet a szél által szállított levelek barnára fújt határa váltja, hogy a frissen vágott sötétzöld réten kószáló fehér madarak pontszerűen úgy mozogjanak, mintha csak egy isteni ecset megnyilvánulásai lennének e tájban. A mozdulatlanság és a természet erős szövetsége végtelenné szilárdította a kapott monászt, amely csak a magányos tudatban rögzült olyan szilárddá, mint amilyen az alattam elterpeszkedő szikladarab. „E végtelen terek örök csöndje rémülettel tölt el.” A csend, amely eggyé forrasztja az illatot, a színeket és a létezők parányi voltát; képtelenek ártani egymásnak. Az örök béke és a békesség ezen öröksége az, amely a késő őszben lemenő nap vörös horizontjába ágyazva az elmúlással szembesít; talán még a neonfényben is elgondolkodtatásra ítél.

Szólj hozzá!

A kapitalizmus kulturális ellentmondásai

2013.09.28. 12:35 stukker

   Max Weber elképzelése, miszerint a kapitalizmus gépi alapzata kitermeli az ahhoz szükséges mentalitást, úgy tűnik erős kételyeket ébresztett több gondolkodó körében is. Weber úgy gondolta, hogy a kapitalizmus modern formája már olyan gépi alapokon nyugszik, amelynek nincsen szüksége semmilyen „mítoszra”, vallási tartalomra, amely biztosítaná az egyének „hivatásszerű kötelességének” gondolatát, az emberek automatikusan beleszületnek egy olyan rendszerbe, ahol ez már kötelezően érvényesülni fog. „A mai tőkés rend roppant univerzum, amelybe az egyén beleszületik, s amely számára, legalábbis mint egyén számára gyakorlatilag változtathatatlan közegként adva van, amelyben élnie kell. Amennyiben az egyén a piacra lép, ez a rend rákényszeríti a gazdasági rend normáit. Az a gyáros, aki tartósan szembeszegül ezekkel a normákkal, gazdaságilag épp olyan elkerülhetetlenül kiküszöbölődik, mint ahogyan az utcára kerül az a munkás, aki nem tud vagy nem akar alkalmazkodni hozzájuk. Így tehát a mai kapitalizmus, amely már uralomra jutott a gazdasági életben, a gazdasági kiválasztás során neveli fel és teremti meg a neki szükséges gazdasági alanyokat, a vállalkozókat és a munkásokat.” (Weber, 1982, 52-53.)

   A könyv befejező fejezetében Weber pontosan érzi azt a kulturális válságot, amely révén a megkövetelt munkamorál már nem egy belső meggyőződésből fakadó hivatástudat, hiszen annak vallási alapjai és támaszai elillantak az egyének szubjektív világképéből. „A puritánok a hivatás emberei akartak lenni – nekünk azoknak kell lennünk.” (Weber, 1982, 286.) Nekünk már  nincs választásunk, szívvel-lélekkel vagy anélkül, de mindenkinek be kell állni a sorba. Maga Weber sem volt meggyőződve arról, hogy a minden etikai alapját vesztett munkamorált képes-e mechanikusan fenntartani a jövő kapitalizmusának világrendszere, mindenesetre szkeptikus volt e tekintetben: „Lélektelen szakemberek, s az élvezetek szívtelenjei: ez a semmi képzeli úgy, hogy felér az emberiség eddig soha el nem ért csúcsaira.” (Weber, 1982, 288.)  

   Daniel Bell 1976-ban megjelenő könyve –amelyet beválasztottak a huszadik század második felének legfontosabb 100 könyve közé – éppen azokra a problémákra reflektál, amelyek Weber számára is kétségesek, ugyanakkor mégis megoldhatónak tűntek. Ma sokan úgy vélik, éppen a kapitalizmus működésében rejlenek olyan ellentmondások, amelyek nem Weber jóslatát támasztják alá, sőt éppen a kapitalizmushoz szükséges munkamorált a kapitalizmusnak az életvilágra gyakorolt befolyása révén aknázza alá.   

   Daniel Bell elmélete, aki szerint a Weber által leírt önműködő és fenntartó kapitalista szellem „acélburka”, amelynek már nincsen szüksége semmilyen vallásos etikai érzületre, mégsem olyan acélos, mint azt ő maga gondolta; sőt úgy tűnik azt éppen saját maga önellentmondásai számolják fel. A kapitalizmushoz feltétlenül szükség van bizonyos kulturális gyökerekre, meggyőződésekre, olyan „hitre”amelyek biztosítják a működését és annak legitimitását. Ez az ipari kapitalizmus kulturális válságához vezetett, mert amíg a munkában és a hivatásban szükség lenne egy Weber által leírt etikusan színezett életvitelre, kötelességtudatra, addig a fogyasztói magatartás éppen ennek ellenkezőjét, egy hedonista életvitelt követel meg a társadalom tagjaitól a kultúrában. Bell szerint ez alapvetően azért van, mert a modernitás egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem rendelkezik egységes világképpel, hittel vagy mai szóval olyan egységes metanarratívával, amely útmutatásul szolgálna az egyének számára, így nem marad más csak a bizonyosság, a biztonság hiánya. „A modernitás igazi problémája a hit problémája.” (Bell, 1976, 28.) A szerző olyan hitbeli válságként értelmezi a modern kapitalizmus válságát, mint amilyet Sztálin bűneinek beismerése okozott egykoron a Szovjetunió táborán belül. Ezek nagyon nehezen reparálhatóak, hiszen a rendszer legitimációját, működését veszélyeztetik. Ennek okait a 1920-as években elkezdett tömeggyártásban véli felfedezni, amely egy új technológiai forradalomnak köszönheti a létét. A háztartási gépek tömeges megjelenése, majd a felfutó autógyártás, karöltve a rádióval és a mozival megjelenő reklámáradattal, a fiatalságban egy teljesen új magatartási és viselkedési értékrendszert jelenítettek meg. Weber a takarékosságra úgy tekintett, mint ami a protestáns etika szíve, amely már végérvényesen a múlttá vált Bell szerint, hiszen az erőteljesen hirdetett banki kölcsönök révén bárki gyors kielégülést talált a mérsékelt fogyasztás ellenében. „Az 1960-as évek végére a bankok erőteljesen reklámozták készpénz-kölcsönzési szolgáltatásaikat, ezáltal ügyfeleik sok ezer dollárral túlköltekezhettek valós lehetőségeiknél. […] A fogyasztó elcsábítása beteljesedett.” (Uo. 1976, 70.)

   Tehát míg az egyén részéről a munka világában megkövetelik a „protestáns etikát”, addig a kultúrában, az életvilágban ennek éppen az ellenkezőjét hangsúlyozzák a fogyasztás élénkítése céljából. Ez a Bell által leírt kulturális ellenmondás jellemzi a „fogyasztói kapitalizmust”. „Az ’új kapitalizmus’ (1920-as évektől) a munka világában továbbra is megkövetelte a protestáns etikát, addig – a kereslet élénkítésének céljából - az élvezetek és a játékok váltak dominánssá a fogyasztás területén. Ez a szakadék egyre szélesebbre tágul.” (Uo. 1976, 75.)

   A kapitalista termelési rendszer olyan fogyasztási attitűdöt követel meg a kereslet élénkítése miatt, amely a takarékosságot, a megtakarítást már nem tekinti többé erénynek. Az élmények minél hamarabbi, azonnali kielégülés vágyát hirdető reklámoktól egészen a legkülönbözőbb fogyasztási cikkekig, egy minden etikától mentes életstílust és mentalitást követelnek meg, amely viszont éppen a kapitalizmus munkamoráljához (fegyelmezettség, precizitás és kiszámíthatóság) elengedhetetlenül szükséges értékeket számolják fel, vagy legalábbis mélyen aláásni látszanak. Ez egy olyan sajátos és egymásnak ellentmondó életvilágot eredményez, amely a munkamorálban a kötelességtudatot, a kultúrában a hedonizmust követeli meg az egyének részéről. Ennek pedig messzemenő következményei vannak az egyének lelkivilágára nézve…

 

Irodalom:

 

Bell, Daniel 1976. The cultural contradictions of capitalism. New York, Basic Books.

Weber, Max 1982. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások.

    Budapest, Gondolat Kiadó.

Szólj hozzá!

Futball-láz(adás)

2013.09.12. 14:52 stukker

   Pár szó erejéig érdemes foglalkozni kicsit az elmúlt pár nap honi futballeseményeivel. Szép lassan mindenki lehiggad, lenyugszik és folytatja tovább mindenki a maga életét futballal vagy anélkül. A tényeket mindenki ismeri, de azért megemlítem. Bukarestben a válogatottunk kikapott 3:0-ra, idehaza pedig elvertük az észtek legkiválóbbjait 5:1-re.

  

   Nem vagyok a magyar futball legnagyobb védelmezője, ugyanakkor mint sokan mások én is imádom ezt a sportot. Bár ennek a bejegyzésnek a témája nem ez lesz, de én se támogatom a magyar futballba ölt stadionmilliárdokat. Ezt csak azért említem meg, mert ez is közrejátszott abban a felfokozott futball-lázban, ami körbelengte az egész országot péntek délután. Eredményt vártunk, kijutási lehetőséget végre egy nagy világeseményre. Ezzel szemben mindenki csalódott, anyázott, elküldte a válogatott játékosait és edzőit egy hidegebb éghajlatra.

  

   Az elmúlt harminc évben ugyanez a folyamat játszódott le minden egyes selejtezősorozat kapcsán: új kapitány nagy várakozásokkal, szokásos ígérgetésekkel, aztán jönnek az első pontvesztések, majd egy sorsdöntő meccs felfokozott várakozásokkal, végül nagy csalódások és matematikai esélyek számlálása, míg legvégül új kapitány…

  

   A realitások pedig régóta ellene vannak az ilyen szintű várakozásoknak. Csak szintén a tények kedvéért, a magyar válogatottat a negyedik kalapból sorsolták ki, úgy hogy az ötödik helyezett észt csapat az előző selejtezősorozatban második helyen végzett és Írország ellen elszenvedett kvalifikációs vereségük okozta csak azt, hogy nem lehettek ott az Európa Bajnokságon. Ez azt jelenti, hogy a papírforma a csoportban megszerzett negyedik hely lenne. Ezzel szemben az MLSZ-elnök és Egervári Sándor is azt nyilatkozta a sorsolás után, hogy cél a második hely megszerzése és ezért mindent meg is tesznek. Ezért én őket nem is hibáztatom, hiszen Magyarországon mi mást lehetne nyilatkozni az ő helyzetükben, ha nem így tennének, akkor azért támadnák őket hevesen a szurkolók.

  

   Jelen pillanatban ott tartunk, hogy másodikak vagyunk a csoportban két meccsel a vége előtt és van esélyünk (még ha minimális is) megszerezni a második helyet. Nincsenek kétségeim, ez nem fog bekövetkezni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Egervári csapata majdnem elverte itthon a románokat, és négy pontot szereztünk az ellen a török válogatott ellen, amely sokkal jobb erőkből áll, mint a mi a válogatottunk. Ez a négy pont a törökök ellen bravúr! Ezen kívül oda-vissza elvertük az észteket, ami szintén nem papírforma eredmény. Ez a hat pont kötelezőnek tűnhet, ugyanakkor eddig erre se voltak képesek a válogatottjaink.

  Szóval összefoglalva az eddigieket. Lehet kritizálni egy csapatot, mert nem hajtottak Bukarestben, de ott kikapni nem olyan nagy szégyen, ugyanis nem nyerni járnak oda a csapatok, még ha most a töröknek sikerült is. Én az eddigi eredményeket abszolút sikernek könyvelem el ettől a csapattól, ugyanis ezek az előzetes várakozásokkal szemben sokkal jobbak! Ez független attól, hogy az embernek mi a véleménye Egervári Sándorról, vagy éppen a játékosokról.

   Ezért érthetetlen az a magyar szurkolói mentalitás, hogy péntek délután még fél karját és lábát odaadná egy győzelemért, majd másfél óra után legszívesebben, mint egy szír felkelő kitépné a játékosaink szívét és rituálisan elfogyasztaná azt ország-világ előtt. Ebből a szempontból tökéletesen egyetértek Dzsudzsák Balázzsal, aki ennek hangot is adott az észtek elleni meccs után, csak éppen nem túl jól fogalmazott. Nem normális, ha ekkora érzelmi hullámvölgyet okoz egy futballmeccs, legalábbis úgy nem az, ha ennek nincs semmilyen reális alapja. Nézzük meg hol tart a magyar futball! Nincsenek csapataink, játékosaink és ami a legfontosabb, nincsen egy épkézláb magyar edző, amiből viszont minden településen legalább egynek kellene lennie. A foci is ugyanúgy működik, mint az oktatás. Ha nincsenek rendes szakemberek, akkor a legtehetségesebb gyermekekből is csak középszintűek lesznek.

  

   Ezekkel összehasonlítva, mind a román, mind a török futball fényévnyire előttünk jár, még akkor is, ha éppen mind a két csapat válogatottja jelenleg nem a legerősebb. Ezekért pedig nem a magyar játékosok a felelősek, ők olyanok amilyeneknek nevelték őket. Ha pedig a Dzsudzsák milliárdokat keres, akkor annyit keres. Ugyanis ez élsport, mégpedig olyan sport, amibe a legtöbb pénz van Európában. Ha egy klub milliárdokat fizet a Dzsudzsáknak, akkor annyit fizet, akik pedig irigykednek rá, azoknak csak azt tudom mondani, hogy nekik is volt vagy van lehetőségük annyit keresni, ha legalább úgy fociznak majd, mint ő. Ezért lehet szidni a klubokat, elnököket, akárkit, de erről megint csak nem a játékosok tehetnek.

   Azért is lehet szidni őket, mert nem hajtottak, küzdöttek a pályán és lélektelenül játszottak. Lehet, de szerintem nem ez volt a baj, hanem az hogy nem volt nálunk a labda. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is aki a pályán volt, ne tett volna meg a győzelemért mindent. Észtek ellen láttuk, hogy javítottak és hogy mennyire „mentek” a játékosok, de csak azért mert szerényebb képességű csapat volt, ahol sikerült labdába is érnünk.

   Egy szó, mint száz, szerintem kicsit realistábban kellene hozzáállni a magyar válogatott játékosaihoz. A számonkérést nem rajtuk, hanem ott kellene kezdeni, hogy egy egységes koncepciót kellene kidolgozni az edzőképzés területén, majd az utánpótlásban és akkor talán 20 év múlva van reális alapja győzelemre játszani Bukarestben. Addig felesleges szívrohamot kapni egy válogatott meccsen, arra ott van a kézilabda. Így talán a futball-lázból sem lesz futball-lázadás.

Szólj hozzá!

Gilbert Grape

2013.07.10. 15:18 stukker

   Gondoltam írok egy filmről, melyet a minap néztem meg, ugyanakkor már 20 éves alkotásról beszélünk. Lasse Hallström rendezte Gilbert Grape-ről van szó, amelyben olyan zseniális színészek játszanak, mint Johnny Depp, DiCaprio és Juliette Lewis.

   A film története nem túl bonyolult, egy amerikai vidéki kisváros, Endore hétköznapi életébe csöppenünk bele a Grape családon keresztül. A család azonban egyáltalán nem hétköznapi, ugyanis az apa meghalt, az anya egy „partra vetett bálna”, a legkisebb fiú (DiCaprio) fogyatékos, az egyik lánytestvér éppen kamaszodik (annak minden hátrányával) a másik, idősebb lánytestvér pedig a háztartást irányítja. Ez a család szakadt hirtelen Gilbert (Depp) nyakába, akinek ezáltal egy nyugodt perce se maradt saját magára, hol dolgozik, hol pedig a fogyatékkal élő kis öccsét kell fürdetnie, etetnie, vagy éppen a helyi víztartály tetejéről leszednie, ami miatt egy nyugodt percre sem szabad magára hagynia. Mindez nem okoz különösen nagy problémát Gilbertnek, az apai feladatokat látszólag mechanikusan elfogadta, fel se merült ennek semmilyen erkölcsi aggálya egészen addig, amíg egy új lány be nem toppan ebbe a vidéki zárt közösségbe és Gilbert bele nem szeret. A lány (Juliette Lewis), aki egy világot látott, szabadságszerető, felvilágosult nő, aki anyukájával közösen lakókocsival járja az országot, egészen addig, amíg lerobban ebben a kis amerikai városban pár napra és mindjárt megismerkedik a Grape fivérekkel, amint éppen az öcsköst kell ismételten leszedni a tározó tetejéről. Megismerkedésük, nemcsak szerelmet hoz Gilbert számára, hanem felnyitja szemét önmaga világának korlátolt voltára, de ez még kevés ahhoz, hogy ki is törjön belőle, ugyanis a családja iránt érzett szeretete őszinte és megkérdőjelezhetetlen számára. De már maga a puszta tudata annak, hogy ő akár lehetne valaki egészen más is, már ez is frusztrálttá teszi az eddigi rutin feladatok végrehajtása közben, ez pedig felborítja a család megszokott életét is.

   A film kétségtelen egyik csúcspontja az, amikor Gilbert ismét pár percre megfeledkezik az öccséről, aki pedig egyből a tartály tetejére mászik, ahonnan a tűzoltóknak és a rendőröknek kellett lemenekítenie, viszont ezúttal a 18.-ik születésnapjára készülő Arnie tette mellett a rendőrök már nem hunynak szemet és bezárják pár napra az őrsre. Az anya -, aki a férje halála óta nem mozdult ki az otthonukból, mert nem tudta feldolgozni annak elvesztését és mindezt evéssel kompenzálta, ez pedig olyan túlsúlyossá tette őt, hogy az egész város gúnyos kíváncsisággal nevetett a háta mögött, a gyerekek pedig, úgy tekintettek rá, mint valami cirkuszi látványosságra – egyszer csak úgy dönt, hogy kimozdul a lakásból és bemegy a kis fiáért a városba. Az egész város lélegzetvisszafojtva nézi a rég nem látott asszonyt, aki kíméletlenül lehordja az egész rendőrőrsöt és visszaszerzi a kis fiát, miközben tudja, hogy az egész település rajta gúnyolódik.

   Az egész család most már összefogva készül Arnie születésnapi bulijára, mígnem a Gilbert által vásárolt tortát idő előtt meg nem eszi az ünnepelt, minek hatására Gilbert összes eddig felgyülemlett és magába fojtott dühe a kis öccsén csattan. A film legmeghatóbb jelenetét éppen ennek a konfliktusnak a feloldása jelenti, a testvéri szeretet feltétlenségét végleg elfogadva. A film alapkonfliktusa éppen erről szól, hogyan egyeztethető össze a szeretet az önmegvalósítás, kiteljesedés vágyával, illetve mennyire akadályozhatja egymást ez a két dolog. Az egyéni boldogság keresése, az önmegvalósítás szabadsága mennyiben hozható közös nevezőre a család iránt érzett kötelességgel és a másik iránt érzett szeretet felelősségével, mindezt akkor, amikor a családban az egyetlen őszintén mosolyogni képes személy éppen fogyatékos…  

Szólj hozzá!

Kis dohánytörténet

2013.05.24. 18:06 stukker

   Egy bejegyzés erejéig végigutazunk a 17. századi Európán, majd a dohány révén kitekintünk a korabeli Amerikára és Kínára is, hogy nyomon kövessük ennek a fontos árunak az útját. Persze mindezt nem saját kútfőből, elvégre nem vagyok a kora újkori Európa szakavatott ismerője, csak két frissen olvasott könyv élménye alapján gondoltam írni egy kis beszámolót.

   Ekkehard Eickhoff német történész könyve a Velence, Bécs és a törökök címet viseli, amely a 17. század közepétől a század végéig követi végig a főbb diplomáciai, politikai és katonai eseményeket a délkelet-európai hadszíntéren a podóliai síkságtól Bécsig, a varsói követségtől Kandián át egészen Konstantinápolyig. Természetesen a korabeli Magyarországról is értekezik a szerző, így ez különösen érdekessé teszi a könyvet, hiszen itt a nemzetközi politikába beágyazottan vizsgálva elemzi a honi eseményeket is. A könyv nagy erénye maga a könyv stílusa, amit nem nehezít a folyamatos lábjegyzetelés történészi berögzöttsége, ugyanakkor a könyv végén minden fejezethez külön fel vannak tüntetve a források és az általa használt szakirodalom is. A diplomáciai és hadi eseményeket követve mégis feltárulkozik a korabeli mentalitás számos fontos eleme, ezen kívül megismerhetjük a jól kiépített besúgórendszert, az ostromok részletező leírását, a tengeri csaták kimerítő beszámolóját, a főbb hadvezérek rövid életútját, és ez pedig bőven elég ahhoz, hogy magasan kiemelkedjen a Magyarországon megjelenő politikatörténeti művek közül. De most mégse ezzel a művel szeretnék foglalkozni, csak mindenképpen meg szerettem volna említeni, ha valakit érdekel esetleg ez korszak, akkor ez egy garantáltan élvezetes és jó könyv.

   Vermeer kalapja, a tizenhetedik század és a globalizáció hajnala című könyvet egy kanadai történész írta. A kissé hatásvadász cím ellenére, egy egészen kiváló könyvről van szó és nemcsak a tartalma miatt, hanem a megközelítés módja és a stílusa miatt is. Johannes Vermeer egy 17. században élt holland festő, aki Delftben tevékenykedett egész életében. Festményei a korszakban nem váltak világsikerré, így halála után jókora adósságot hagyott hátra a feleségére. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy Vermeer úgy távozott az élők sorából, hogy sohasem tudta meg, hogy ő maga volt Vermeer. Azért mondom ezt, mert halála után képei széles körben ismertek lettek, a történészek számára pedig egyenesen aranybányával érnek fel az alkotásai, ugyanis a stílusát „realistaként” jellemzik a művészettörténészek, ezáltal pedig munkássága egy 17. századi fényképalbummal egyenlő. Persze rengeteg dolgot kell megfejteni a történésznek ahhoz, hogy feltárulkozzon előtte a korabeli Európa egy kis szeglete, ezt Timothy Brook a könyv szerzője pedig annyira jól megoldotta, hogy egy egész világ nyílik meg előttünk a könyv olvasása révén. Mindezt Vermeer öt festményéből bontja ki, a szerző szavaival „ajtókat nyit” a korabeli világra, mi pedig végigkövethetjük ezt a roppant élvezetes utazást Delftből kiindulva Kanadáig, Amerikáig és Kínáig. Minden fejezet lehengerlő a maga gondolatmenetével.

   Az első fejezetben Vermeer Delft látképe című festményét elemzi, amelyen többek között feltűnik egy heringhajó, amely némileg szokatlannak tűnik a mai Hollandia területén. Aztán szép lassan feltárulkozik előttünk a „kis jégkorszaknak” nevezett klímatörténeti periódus, amely nyomán a heringrajok délebbre vándoroltak és ez lehetővé tette a hollandok számára a nagymértékű halászatot. Némely történészek szerint ez is jelentősen hozzájárult a korabeli köztársaság világhatalommá való felemelkedésében. A képen látható tárgyakat, személyeket ehhez hasonló módszerrel elemez végig a szerző, a legtriviálisabbnak hitt dolgokról is kapunk egy globális kitekintést, ezáltal pedig valóban „ajtókat nyit” a szerző az olvasóknak korabeli világra.

    Na de most térjünk rá a dohányzásra! Itt nem egy festmény a kiindulópontunk, hanem egy 17. századi edény, amelyet delfti kézművesek készítettek, a kínai porcelánedények hű másolataként. Ezen az edényen aztán különböző kínai alakok láthatóak, elvégre próbálták hűen utánozni a kínai minőségi edényeket a nagyobb profit reményében. Nemcsak az anyaga miatt tudjuk, hogy hamisítvány, hanem a kínai írásjelekből is, hiszen amiket erre ráfestettek olyan írásjelek sose léteztek. Persze ma is hasonlóan próbálják a különböző márkajeleket hamisítani. Az igazán érdekes az, ahogyan az alakokat ábrázolják, hiszen ez arról árulkodik, hogy a korabeli európaiak, hogyan vélekedhettek a kínaiakról. Ezen a képen többek között látható egy dohányzó kínai is és mivel a kínaiak sohasem festettek dohányzó alakokat, újabb bizonyítékát kapjuk a hamisításnak. Ugyanakkor a kérdés az, hogy a szerző honnan vehette azt, hogy a kínaiak dohányoznak? Mivel a könyv szerzője olvas kínaiul és japánul is, így belevetette magát a korabeli kínai kultúrába.

   Jang Si-cung 17. századi munkájában már arról értekezik, hogy azért hanyatlik az országa, mert a „füstölő alkohol”, ez volt a cigaretta, megrontja az emberek lelkét. 1639-ben aztán a császár be is tiltotta a dohányzást és a törvény alapján egy-két embert ki is végeztek, de 1642-től már újra engedélyezték a füstölést Peking utcáin. Hogyan került a dohány Kínába?

   Természetesen Amerikából származott a növény. Már Amerigo Vespucci 1505-ben beszámol erről a furcsa szokásról. Az indiánok dohányában persze sokkal több nikotin volt, mint a maiban, ezért ez nagyfokú hallucinogén hatással járt és éppen ezért is szívták ezt a helyi törzsek, mert ezáltal kapcsolatba kerülhettek a természetfeletti erőkkel. Ezenkívül használták betegségek ellenszereként is, így a vallási és gyógyászati szerepe miatt igen csak kitüntetett szerepet kapott az indiánok mindennapjaiban. Emellett még fontos volt, hogy a dohányzás a barátságos viselkedést segíti elő szerintük, ezért minden hozzájuk érkező idegent először megvendégeltek finom dohánnyal, ezáltal is segítve a barátkozást. Ezt tabagie-nek nevezte el Champlain, egy francia „felfedező”, aminek hatására Québec-ben ma így nevezik a trafikokat. Európában éppen ezért, először a boszorkánysággal erős konnotációval rendelkezett a dohány, de amikor ezek a perek is lecsendesedtek elemi erővel kapott lángra a dohányzás egész Európában. Olyannyira, hogy a Vatikánnak már 1643-ban be kellett tiltania, hogy legalább a papok a templomban és a templomajtóban ne dohányozzanak, de ezen kívül nem tudta őket befolyásolni. Kivétel a jezsuiták, akik szigorúan tiltották és megvetettek ezt az új luxuscikket.      

   A növény először Portugáliában jelent meg, majd az itteni francia nagykövetnek, Jean Nikot-nak adták ajándékba néhány magot, aki ezt hazavitte Franciaországba. Nikot neve mindenki számára ismerős lehet, hiszen amikor Linné a dohányt elnevezte, a Nicotiane nevet adta neki, utalva a francia nagykövetre. Ugyanakkor nem az elit körében terjedt el először Európában, hanem a katonák, papok és mindenekelőtt a matrózok között. Európában ugyanúgy gyógyászati hatást tulajdonítottak neki, ami szintén növelte az elterjedtségét. Ez pedig azt is magával vonta, hogy egyre nagyobb kereslete lett, így aztán megkezdődött a dohánytermesztés felfutása szerte a világban. I. Jakab angol király be akarta tiltani a dohányzást, de hamar elállt ettől az ötletétől, amikor a Virginia Company a vámokból egy tetemes összeggel támogatta az uralkodói kincstárat. Virginia pedig a tengerentúli területek fő termesztési gócpontjává vált, innen származott a legfinomabb dohány, ami persze a bennszülöttek lekaszabolásával párosult. Akárcsak Amerika más területein is, gondoljunk csak Trinidad és Tobago mai államára, amelynek neve ma is mutatja az európaiak kezdeti főbb törekvéseit az óceánon túl: térítés és üzlet, ami kezdetben a dohány, a rabszolga, az ezüst és a cukor üzletét jelentette. A profit reményében megindult dohánytermesztés megnyitotta a kapukat a rabszolgapiac számára is, így Afrikából megkezdődött az importálásuk Brazíliába és a Karib-szigetekre.

   A megtermesztett dohány útja aztán három főbb útvonalon keresztül eljutott Ázsiába, amelyekben kulcsszerepet játszott Makaó és Manila, mint lerakatok, hogy aztán Fucsien tartomány legyen az áru első számú célállomása. Kínában pedig elkezdtek olyan könyveket írni, ami azt próbálja elmagyarázni az olvasóinak, hogy hogyan kell helyesen dohányozni. Némely szerzők pedig a transzkulturációt tagadva próbálták kitalálni a dohány őshonos voltát, ami kellő magyarázatot szolgáltat arra, hogy igen is szervesen illeszkedik a tradicionális kínai kultúrába a dohányzás. A 17. századi európaiak aztán egészen meglepődtek, amikor már utcákon pár éves kisgyerekeket láttak dohánnyal felfegyverkezve. Mivel egész Kína füstölt, így természetesen az elitnek ki kellett valamit találnia, hogy megkülönböztesse magát a pórnéptől. Az elit hölgytagjai például egész nap dohányoztak és ez olyan megterhelő volt számukra, hogy utal arra forrás, hogy a személyzetnek kellett a hajukat előkészíteni alvás közben, hogy ez a procedúra (egy-két órát vett igénybe a napi hajkészítés) reggel ne szorítsa ki a dohányzásra szánt időt. A vízipipát is a kínai elit, nő tagjai használták előszeretettel, amely eszköz a másik hírhedten dohányzó népségtől származott, a törököktől. A dohányzás népszerűségét aztán a 19. században kiszorította az ópium megjelenése, amelyet kezdetben szintén a dohánnyal kevertek össze, hogy ízletesebb legyen.

    Egy delfti edényen lévő festménytől indultunk el, hogy aztán végigkövessük a dohány 17. századbeli térhódítását. További hasonlóan érdekes történetek megtalálhatóak a könyv többi fejezetében. Mindenesetre a korabeli festészet remekműveiből számos triviálisnak tekintett tárgy, a gondosan eljáró történész számára megnyitja az utat a kissé homályosan elénk táruló régmúlthoz.

   Még egy rövid példát felhoznék a korabeli szimbolikus gondolkodás érzékeltetésére. Ez pedig Gabriel Metsu festménye, amelynek címe: A vadász ajándéka. A képen egy vadász látható puskával, amint átad egy foglyot egy fiatalasszonynak. A kép elsőre ártatlanul tárulkozik elénk, mihelyt azonban megtudjuk, hogy a puska a hímvesszőt a madár pedig a női nemi szervet szimbolizálta a korszakban, mindjárt más jelentéssel bír a festmény…

Szólj hozzá!

A modern kultúra tragédiája

2013.03.28. 02:33 stukker

   Ez a cikk Georg Simmelről készített kivonatom egyik fejezete - jelesül a legutolsó - amit már elég régen írtam, mégis most közzéteszem, mert egy rendkívül gondolatébresztő szerzőről van szó, akit a szociológia berkein kívül sajnos nem igen ismernek. Közel 150 évvel ezelőtt született német szerzőről van szó, akinek impresszionisztikus írásait még napjainkban is élmény olvasni vagy jelen esetben újraolvasni. Ez a kivonat Simmel fő művéből származik A pénz filozófiájából, annak is az utolsó fejezeteiből, amely a modern kultúra tragédiájával, annak is csak az egyik részproblémájával foglalkozik. Simmel a művét amúgy két részre tagolta, egy analitikusra és egy szintetikusra, amelyben az első részben a) a pénz elméleti megalapozását tekintette fontosnak, addig a második részben b) a pénznek a társadalomra, kultúrára és az egyénre gyakorolt hatását vette górcső alá.

 

   Mindjárt egy súlyos megállapítással kezdhetjük - in medias res – az elemzést, miszerint a szerző az egyéni szabadság és az egyén kiteljesedését nem látta megvalósíthatónak a modern kultúra keretei között. A szubjektív és az objektív kultúra kettészakadása az egyének kultúráját nem segítette olyan mértékben kibontakoztatni, ahogyan azt remélték a korabeli gondolkodók, sőt sok szempontból inkább visszafele fejlődött. „Ha a mostani kultúrát összehasonlítjuk mondjuk a száz év előttivel, akkor – sok egyedi kivételt megengedve – joggal mondhatjuk: hallatlanul kimunkált mindaz, ami életünket kitölti és körülveszi: a szerszámok, a közlekedési eszközök, a tudomány, a technika és a művészet termékei. Az egyének kultúrája azonban, legalábbis a népesség magasabb rétegeiben, semmiképpen sem haladt előre ilyen mértékben, sőt azt mondhatjuk, hogy sok szempontból visszafejlődött.” (Simmel, 2004, 563.) Ez a kultúrkritika hatja át az egész mű mondanivalóját. A modern korban rengeteg kulturális termék, tudás, ismeret halmozódott fel (objektív kultúra), de az egyén ezzel szemben egyre kevesebbet képes elsajátítani (szubjektív kultúra). Az objektív és a szubjektív kultúrának a kettészakadását Simmel egyrészt a nagyobb népességgel, a „kör nagyságával” magyarázta, másrészt a munkamegosztással. Mindkét magyarázat egyszerű és világos, hiszen nagyobb társadalmi közegben, minden egyes egyénnel nő az objektív kultúra köre, viszont ez fokozza a távolságot az egyén és az „összkultúra” elsajátításának lehetősége között. A munkamegosztás pedig a specializáció révén csak az emberi képességek nagyon csekély hányadára tart számot az egyének sokoldalúságának idealizált részéből, ráadásul ez az egy tevékenység elszívja az emberi energia nagy részét és így az egyének képtelenné válnak a kulturális szféra megismerésére. „Az egyoldalú tevékenység eredményeképpen általában kevés haszonnal jár az egységes össz-személyiség szempontjából; sok szempontból egyenesen károsan hat, miután az én harmonikus kifejlődéséhez szükséges erőcentrumok egyikét elszívja tőle…” (Uo, 2004, 571.)

 

   A szubjektív kultúra nem lehet képes az objektív tartalmaknak a teljes megismerésére, elsajátítására, ez pedig törést okoz, kettészakad az objektív és a szubjektív kultúra világa. Ez azért tragédia Simmel érvelése szerint, mert a kultúra mindig bizonyos életlehetőségeket fogalmaz meg, ha pedig erről lemaradunk, akkor a saját korunk megismeréséről maradunk le. Nem tudjuk feldolgozni, sőt megismerni sem a saját korunk problémáit, ezzel pedig elveszítjük kortársi mivoltunk értékét. De ami Simmel szerint még fontosabb, hogy a kultúra az életlehetőségek megfogalmazásával és ennek az egyének részéről történő lemaradásával, megismerhetetlenségével, önmagunk megismerésének lehetőségét veszíthetjük el, ezáltal pedig a személyiségünk torzulását veszélyeztetjük. Ezt erősíti Simmel szerint az is, hogy míg régen a képzés az emberek személyiségének belső értékeinek kialakítására irányult, addig a modern képzés a pusztán tárgyi világ megismerésének eszközeit sajátítja el, így az egyének a rájuk zúduló kulturális termékek terhe alatt összeroskadnak, hiszen nem képesek ezek között eligazodni. 

 

   Ennek a sajátos lelki alkatnak a megvalósulását látta Simmel a nagyvárosi életben vagy akár a divatnak az emberre gyakorolt hatásában is. A divat is olyan nyughatatlan lelki alkatot teremt, mely egyrészt az egyént az elkülönülés lehetőségének illúziójával táplálja, másrészt éppen azáltal, hogy a divat mégiscsak réteg kultúra, az egyént rajta kívül álló azonosságtudattal is ellátja. „Simmel a divat jelenségét határozottan az önállótlan, tragikus módon fragmentált személyiséghez köti, és szomorúan konstatálja e téren is [a modern] személy jelentéktelenségét, képtelenségét arra, hogy létezését kizárólag saját magából kiindulva tegye egyénivé.” (Felkai, 2007, 89.) 

 

   Simmel a pénzkultúrát, a kapitalizmust tartotta a kultúra szétesésének legfőbb okozójaként. Olyan itt nem részletezett jelenségeket elemzett még, mint a modern kultúra boldogtalansága, a minőségveszteség vagy nivellálódás, a távolságtartás, az objektív és a szubjektív kultúra kettéhasadása (most csak ez utóbbival foglalkoztam fentebb) mind azt eredményezi, hogy a modern kor embere képtelen önmaga személyiségének megjelenítésére, kifejtésére, aki így egy nyughatatlan lelkivilágra tesz szert, aki mindig újabb és újabb izgalmakat keres, de sose találhat végérvényes kielégülést, megnyugvást. „A végérvényesség hiánya a lélek központjában arra ösztönöz, hogy egyre újabb izgalmakban, érzéki szenzációkban, külső tevékenységekben keressünk pillanatnyi kielégülést; így vonva be a maga részéről bennünket a hiány a kusza ingatagságába és nyughatatlanságába, amely hol úgy nyilvánul meg, mint nagyvárosi nyüzsgés, hol úgy, mint utazási mánia, hol mint vad verseny, hol mint a sajátosan modern hűtlenség az ízlés, a stílusok, az érzületek és a kapcsolatok területén.” (Simmel, 2004, 613.)

 

   Ez a Simmel által leírt modern kor emberének lelki alkata kísértetiesen hasonlít Fredric Jameson posztmodern emberének kordiagnosztikai látleletére, amelyben már a „szubjektum elidegenedésének helyét átvette a szubjektum széttöredezése.” (Jameson, 2010, 35.) Nála  nem arról van már szó, hogy az egyén képtelen megjeleníteni a szubjektum egészét, hanem arról, hogy ez a mai világban sose lehet lezárt, egész Én; ami szintén a kultúrának a gyorsan, rohamléptékben váltakozó tartalmú tematikájából, értékváltozásaiból következik. Ha pedig a szubjektum mégis arra törekedne, azért súlyos árat kellene fizetnie az egyénnek, mert elzárja magát az állandóan változó és sebesen mozgó külvilágtól, annak változó értékeitől, ezáltal pedig annak megértésétől, megjelenítésétől. „Ha egyéni szubjektivitásunkat önmagában is megálló mezőként és zárt világként alkotjuk meg, akkor minden mástól elzárjuk és a monász lélektelen magányára kárhoztatjuk, élve elássuk és egy kijárat nélküli börtöncellába száműzzük magunkat.” (Uo. 2010, 36.)

 

 

Irodalom:

 

Felkai Gábor 2007. A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig. II. kötet.    

    Budapest, Századvég Kiadó.

Jameson, Fredric 2010. A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája.  

     Budapest, Noran Libro Kiadó.

Simmel, Georg  2004. A pénz filozófiája. Budapest, Osiris Kiadó.

 

Szólj hozzá!

Onlány

2013.03.18. 20:42 stukker

   Ó te bűvös gomb, te egyszerű szerkezet - egy lélegzetnyi pillanat alatt - s a valóság máris elveszett! Windowst nyitottam a világra, bár a softverem még kicsit lassú, szaggat, belső magányomban ettől az ablakot nem verem hard. Nyugalom, nem vagyok egy rossz troll, az a fajta lelki toy-toy, aki az első Blikket olvasva ittasan klikkelve lelkesen klikkesedne. Sajnos a múltkor is túl korán elmentem, mielőtt elmentettem volna neked kedvenc kommentemet, mely lefedné a valódi énemet. Klaviatúrán pötyögött identitás - plauzibilis önámítás -, hogy létezne, kétlem, keresd fel hát vibráló, virtuális énem!

   Böngéssz a neten és szörfölés közben ha megtalálsz, mielőtt rám írnál, ne feledd az ősi online-elvemet, spamet-szemét, így csak kedveset e közösségi szervezeten. Személyes üzenetben a troll megkímél, túl hivatalos neki az email, de neked megengedem, hogy a chat-en tollbamondás helyett, flegmán pötyögj a gépezeten. Nem vagyok nagyon képben, de találsz rólam egy ronda mémben készített fura alakot, egy photoshoppal nyomatott virtuális kirakatot. Ha tetszem, csak bökj meg, ne tétovázz te lány, de ne egy belémtörött tőrrel mellem megett, csak úgy finoman, tudod, online! Ha hiányzom, elárulom nicknevem: LWH. A vége nem kemény, csak egy néma H, előtte meg double love you. Ha te is, csak kattints a felületre, a szárnya szegett internetre, felületes interakció repít el majd minket az utolsó kenetre.    

2 komment

Unortodox fiatalok

2012.12.13. 17:30 stukker

   Egy örmény anekdota nyitja soraimat. A történet szerint egy fiatal hölgy feljelentett egy férfit szexuális erőszak vádjával, és amikor bírósági tárgyalásra került a sor, a férfit megkérdezték az elkövetett tettét illetően: Megerőszakolta-e az itt látható hölgyet? A férfi válasza a következő volt: Uraim, ez fizikailag lehetetlen, ugyanis ahhoz, hogy megerőszakoljak valakit le kellene húznom a nadrágomat, márpedig akkor aztán a napnál is világosabb, hogy letolt nadrággal sose érném utol a menekülő hölgyek bármelyikét is. Az erőszak ezért aztán kizárt.

    Ez a kis történet ugrott be, amikor meghallottam a kormány logikáját és véleményét a tüntető fiatalokról. „Nem értem, hogy mi ellen tiltakoznak a tüntetők, hiszen őket már nem érinti a keretszám csökkentése, bent vannak a felsőoktatásban." Így szól Kövér László velős véleménye. Talán ő is letolhatná még hozzá a nadrágját és közölhetné a mikrofonba, hogy „nyasgem”. Nemcsak a hatalmi gőg és a cinizmus köszön vissza szavaiból, hanem a mérhetetlen ostobaság és a helyzet totális félreismerése.

   A diákoknak és mellette a társadalom széles rétegeinek nemcsak magával a törvény tervezetével van problémája, hanem volt ellenzékiként tett nyilatkozataikkal totálisan szembemenő, azt suttyomban összedobó, majd a társadalomra ráerőszakolni kívánó törvénycsinálási machinációjával. Ez azt jelenti, hogy először is hazudtak a választások előtt és a népszavazási eredményre fittyet hányva ma azzal büszkén szembemennek a nemzeti konzultációjuk keretében. De nemcsak hazudtak a tandíjról, hanem azt olyan álságos módon próbálják az emberek torkán lenyomni, hogy úgy tesznek, mintha bárkivel is tárgyaltak volna érdemben a törvénytervezetről. Ezzel szemben a kétéves kormányzati tevékenységük fő jellegzetessége a „rólunk, de nélkülünk” elv hathatós alkalmazása a kétharmad tudatával és ez nemcsak a mostani oktatási reformra érvényes. Nemzeti konzultáció kipostázása, majd annak eredményét elhallgatva, de azt legitimáló erőként felhasználva tetszelegnek a demokrácia bajnokaiként. A másik tipikus technika alkalmazása az, amikor a kormányzati holdudvarból gyorsan fabrikálnak az adott célnak megfelelő új érdekvédelmi szervezetet, majd velük látszategyeztetnek és azután rájuk erőszakolják a nemzeti-keresztény törvénytervezetüket. Persze itt csak az a nemzeti és keresztény, amit ők annak tekintenek. Lásd Fekete Györgyöt, a Fidesz új kulturális öklét, a reinkarnálódott Aczél Györgyöt.

   Természetesen értem Kövér László véleményét, ugyanis nekik nem sokat jelenthet az a szó, mint szolidaritás, de 24 évvel ezelőtt még ők is azért harcoltak, hogy beleszólási joguk legyen a róluk, rólunk szóló érdemi törvényhozásba. Másrészt minden fiatalt érint, éppúgy a most érettségizőket és egyben a végzős egyetemi hallgatókat egyaránt ugyanis, ha nekik is lesznek majd gyerekeik (erre azért van esély) akkor, mint szülők fogják immár a tandíjat (önköltséget) fizetni. Amúgy meg a kormányt sem érinti ennyi erővel a törvénytervezet, hiszen ők is végeztek ergo miért piszkálnak bele. Persze Schmitt Palit és Semjén Zsoltit még azért ne írjuk le, mint végzős hallgatókat, hiszen ők még lehet, hogy fognak önköltséget fizetni. Ki tudja, még lehet hogy ők is megjelennek a Kossuth Tér szabadtéri komplexumában Rózsa ellenes feliratokkal.

   Mindazonáltal roppant szomorú jelenség volt látni a hétfői tüntetésen az ellenzéki politikusok nyálcsorgató, a fiatalokhoz dörgölőző, piócaként tapadó viselkedését. Rablóból pandúr, szoci sajtótájékoztató a tandíj (náluk fejlesztési részhozzájárulás címke alatt futott) ellen. Igazán meggyőző látvány a tandíj eredeti szellemi atyjait megvilágosodni látni és a szánalmas pálfordulásukat végighallgatni/nézni. Ide kívánkozik a Jobbikos politikus - személy szerinti kedvencem - Novák Előd szellemi ámokfutása. Nyilván azt hitte, hogy valami Izrael ellenes tüntetésbe keveredett, bár hamar feleszmélhettek, hogy rossz helyen sündörögnek, miután Dúró Dóra felesége szenvedett, mint disznó a jégen, mert a kutya se szólt hozzá. Érdekes látvány voltak ők ketten, akiknek a szellemi öröksége és viszonyítási pontja a Numerus Claususon alapszik. Ennek szellemében a „Nácik haza” rigmusára kénytelenek voltak elhagyni a fiatalságot.

   Ezek a tüntetések nem az ortodox fiatal demokratákról (Fidesz) szólnak már, hanem egy unortodox, valóban fiatal és valóban demokrata generációról és ebben az a paradoxon, hogy a Fidesz ortodox politikája és antidemokratikus megnyilvánulásai kellettek ahhoz, hogy az apolitikusnak tartott fiatalság megszervezze önmagát, immár országos szinten.

   Nem tudom, hogy mi lesz az ügy végkimenetele, mindenesetre a kormánynak most a legkedvezőbb a lehetősége törvények keresztülerőszakolására. Akár az ünnepek előtt is elfogadhatják a törvénytervezetet, akár a két ünnep között is, hiszen nem valószínű, hogy az ünnepek alatt az emberek az utcára mennének. Ehhez pedig még az is hozzájárul, hogy januárban vizsgaidőszak lesz és persze a mínusz tíz fok sem a diákokat támogatja. Azért én szurkolok nekik!     

114 komment · 1 trackback

Oktatási reformunk margójára

2012.12.11. 11:20 stukker

   Babits Mihály állítólag éjjelente nagyon nehezen aludt el, ugyanis ekkor törtek rá a legszebb gondolatok, amelyek nem hagyták nyugton, mígnem álomra szenderült nagy nehezen. Reggelre viszont csalódottan kellett nyugtáznia, hogy a legszebb gondolattöredékek is elszálltak, nem ragadt meg belőlük semmi. Mikor sokadszorra is keserűen kellett megtapasztalnia ezt a csalódottságát, elhatározta, hogy kikészít egy papírost az ágya mellé, így ha lefekvéskor egyszer csak rátörnek a világmegváltó gondolatok azon nyomban le tudja jegyezni az utókor számára. Amikor kipróbálta ezt a forradalmian új találmányát hamar rá kellett döbbenni, hogy az éjszakai szellemi szárnyalása korántsem olyan eleven, mint ahogyan azt ő korábban gondolta. Csalódottan vette tudomásul azt a két sort, amely végül nem nagy meglepetésre nem került be az irodalmi kánonba: „Iskolába, Iskolába, eltörött az Riska lába.”

   Valahogy én is így voltam, amikor a tandíj ellen tüntetőkre gondolva - nekik indulóként szánt versike - éjszaka beugrott az Illés zenekar két sora: „Azt hiszed, hogy rémlik még a Hoffman Rózsa. Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra.” Reggelre nem tűnt olyan vérlázítónak, mint ahogy azt éjszaka elgondoltam. Ennek ellenére úgy gondoltam, mégis csak írok pár sort a közelmúlt eseményeiről.

   Magyarországon az 1980-as évek elején, közepén élénk vita volt a történészek és az értelmiség körében hazánk történelmi régióját illetően. Kelet és Nyugat között őrlődve, végül Szűcs Jenőnek megjelent egy tanulmánya (ami aztán külföldön majdnem minden fontosabb nyelvre le lett fordítva), mely megtalálta a közös nevezőt a Közép-Kelet-Európához való tartozásunk bizonyítékaként, amely nem jelentett mást, minthogy ez a régió hol Nyugathoz, hol pedig Kelethez közelített, konvergált. A lényeg az talán az egészből, hogy ma már nem is az Európához való tartozásunk bizonyítékát keressük, hanem a Kelet kifejezés mára lényegében átszellemült Ázsiát jelent és ahhoz való édesgetésünket szeretné a kormány minden erővel elérni. Ott van GDP-emelkedés, Európa romlott és amúgy is onnan származunk, csak a sztyeppe népe kiszorította a szittya magyart, de attól még a vér nem válik vízzé, mi bizony ázsiaiak vagyunk. Amilyen gyorsan kihajtottak minket, most olyan gyorsan menekülnénk vissza tejtestvéreink közé. 

   Külpolitikában megkezdett „keleti nyitás”, gazdaságpolitikában erőteljes „ázsianizálódást” jelent. Termelő munkát mindenképpen, minden más spekulatív, azaz romlott nyugati dekadencia. Nem tudom, hogy ezt Matolcsy elvtárs (valamelyik politológus szavaival a „gazdaságpolitika Zámbó Krisztiánja”) valamelyik frissen olvasott, magas röptű tudományos értekezése vagy Orbán Viktor gyerekkori trágyalapátolós, bányavájár idilli korszakából csöppent át az irányadó modellé, mindenesetre tény, hogy most már úgy tűnik az oktatáspolitika is ezt követi. Lesznek szép multik, amik gyártanak szép autókat esetleg gumikat, némi optikai légszennyezéssel és kínos emberbaráti szalagmunkahelyekkel. Ehhez pedig ugyebár tanulni nem kell, ergo az egyetem is csak a pénzt viszi. Ha pedig valaki efféle szellemi luxuscikkre vágyik az fizesse meg, ha már nem fűlik a foga a kétkezi munkához. Elvégre az nem termel semmit. Ez a magyar „Gangnam Style” éppolyan kulturális csemege, mint az ázsiai testvére. Az újgazdag gyerekek kiparodizálása (akik nyilván egyetemisták) így csapott át önmaga paródiájává, mikor kritikai éle eltűnt a Youtube éterén keresztül és megmaradt egy bohóc ugrálásának idióta jelképévé. Így ázsianizálódott a „gazdaságpolitika

Zámbó Krisztiánja” a „gazdaságpolitika Gangnam Matolcsy Style-vá”.  

   Van egy Finnország aki pár évtizeddel ezelőtt máshogyan gondolta és inkább a saját oktatását fejlesztette tökélyre (értsd: világszínvonalra), hozzáigazítva az ország lehetőségeit (értsd: gazdaságpolitikáját). Mondanom se kell mennyire lemaradt az ázsiai modelltől és mára már a nyugati feslettség mintapéldájává vált…

   Ellenben a mi ázsiónk is ázsianizálódott és azeri befektetőket cipelünk keresztül-kasul a fővárosban, miután gyerekkori baltás cimborájukat visszaadtuk nekik játszani. Reménykedve várjuk, hogy azeri befektetéseken kétkezi munkát termeljünk végre és legyőzzük abbéli szellemi erőfeszítéseinket, hogy ez miért is ne lenne hasznos, nemcsak egyénnek és alattvalónak, hanem az országnak egyaránt.

   Az ázsianizálódott országban pedig most próbálnak meggyőzni minket, hogy a kevesebb az több, a rosszabb pedig jobb. Igaz négy évvel ezelőtt még ők is úgy gondolták, hogy az ingyenes oktatás alapvető feltétele az ország sikerének vagy legalább annak lehetőségére. Ehelyett mára a Harmadik Magyar Köztársaság korában a harmadik röghöz kötés időszaka következik, próbálva megállítani azt a tömeges elvándorlást, amely lassan felülmúlja az 1956 utáni kényszeredett kivándorlást. Bár lehet, hogy csak az orvosokat sajnálja ez a kormány, elvégre ki fogja lélegeztetőgépen tartani a kétkezi munkásokat, akik majd a szalag mellett dolgozhatnának. És itt figyelmeztetném is a kormányt egyben, hogy nemcsak értelmiségiek távoznak, de a kétkezi munkások is erőteljesen Nyugatra (nem Keletre) vette az irányt, másrészt az elhagyók nagy százalékának éppen a mai magyar közhangulat, a szellemi alultápláltság (kis zsidózás, kis cigányozás) itthoni megtapasztalásának ténye „kényszeríti” külföldre a szebb jövőben reménykedő honfitársainkat.

   Az új ázsianizálódni látszó oktatási „reform” nemcsak véglegesen kettészakítja a magyar társadalmat, hanem a jövőbeli kilátásokat, Magyarország felemelkedését korlátozza véglegesen. Aki megfizetné és ki is tudja majd fizetni a tandíjat, miért maradna itthon, mikor külföldön ugyanannyi pénzből még magasabb szolgáltatáshoz juthat és mindezen felül még leláncolva se lesz évekre. Természetesen a szegény sorból való felemelkedésnek, nemcsak az egyetem az egyedüli, de mindenképpen az egyik legfontosabb lehetősége és ha ezt elzárja a kormány a mostani változtatásokkal, akkor egy újabb pofont kapnak a nettó kiskeresetű családok, ezáltal tovább folytatódik az oligarchaizálódás. Magam se tudom most már, hogy az ázsianizálódás nem latin-amerikaizálódást jelent-e?

4 komment

Édentől keletre

2012.07.11. 00:46 stukker

  

Két héttel ezelőtti.

   Vasárnap elutaztunk a közeli Mead-tóhoz, ami körülbelül 40 km-re van Vegastól. A Colorado folyót megakasztották a Hoover-gáttal és ezáltal alakult mesterséges tavon lehet különböző vizisportokat űzni. Mi Jet-skizni szerettünk volna, de a szerencsefaktorunknak köszönhetően az idő too windy volt a jegyeladók szerint, így az egész tavon tilos volt bármit is csinálni a fürdésen kívül. Viszont maga a tó egészen szép környezetben helyezkedik el a sivatag közepén, mint egy oázis, amit csupasz hegygerincek vesznek körül. Pár képet lőttünk róla, de kétlem, hogy visszaadná a hely atmoszféráját. A kikötőben rengeteg motorcsónak és jacht van lehorgonyozva, mellette egy kis bár, ahol megnéztük a ragyogó olasz csapat meccsét az angolok ellen. Norbi gyűlöli az olaszokat, én viszont imádom őket, ezért mindig dupla öröm a győzelmük.:) Két vegasi fószerrel néztük meg a meccset, akik kivételesen szeretik a focit, bár természetesen az angoloknak drukkoltak ők is. Nagyon közvetlenek és jó fejek voltak, végén még gratuláltak is nekem és a csapatomnak.:)

   Meccs után megmártóztunk, aztán megnéztük a Hoover-gátat. Hát erről is elég nehéz bármit is leírni, a látvány és a lenyűgöző méretei önmagáért beszéltek, a képek meg majd visszatükröznek belőle valamicskét. Amúgy kocsival mentünk, amit béreltünk és bár nem volt olcsó, ugyanakkor szerencsére jó sokat fogyasztott is…J

   Elég sokat pókerezünk élőben, de egyelőre nem akar megindulni felfele sehogy sem, ha pedig így marad az is lehet, hogy változtatunk a programon. Mindenesetre rengeteg leosztást beszélünk meg egymással, ami rengeteg pluszt jelent majd elkövetkezőkben. Találkoztunk már elég sok magyarral is, főként szintén cash gamesekkel, egyik sráccal a Rioban beszélgetjük a handeket. Na ez körülbelül két hetes bejegyzés volt, csak nem sikerült feltenni azóta.

Friss élmények. Édentől keletre.  

   Most szombaton Norbi elkezdte játszani a Main Eventet és tovább is jutott, ami azt jelentette, hogy legközelebb ma folytatja a játékot, remélem sikeresen és odaér majd. Viszont így maradt két szabad napunk (vasárnap és hétfő), ezért azt beszéltük meg, hogy vasárnap korán felkelünk és kibérelünk két napra megint egy kocsit, majd visszamegyünk a Mead-tóhoz és végre jetskizünk. Na már most a korán felkelés nem sikerült, ennek ellenére délután kettő körül kivettük a kocsit és elindultunk a Mead-tóhoz. A probléma az volt ezúttal, hogy túl későn értünk ki, így megint nem sikerült a jetskizés.:)

   Délután öt órakor a Mead-tó partján üldögélve, szikraként pattant ki a fejemből, hogy menjünk el Los Angelesbe. A felszerelésünk abban a pillanatban egy extra fürdő nadrág, papucs és törölköző volt, így Norbi hezitálni kezdett, de sikerült gyorsan rábeszélni, hogy ez még sok is lesz Los Angelesben, így délután ötkor kocsiba pattantunk és irány a nyugati part.:)

   Végre elkapott a régen várt kerouac-i feeling és már az úton is voltunk. Zsebünkben egy Vegas térképpel, hátoldálán pedig pár vastagabb vonallal megfűszerezett, nyugati parti irányt jelölő mini ábrával, nekivágtunk. Azt se tudtuk, hány mérföld lehet nagyjából az egész túra, de mentünk. A sivatag közepén pár poros benzinkút, ahol a kocsit telepakoltuk benzinnel, a felszerelésünket pedig kibővítettük néhány palack vízzel. Néha az utat keresztbeszelték a ZZXyZZ nevű roadok (fényképen elkaptam), de az akadálytalannak tűnő túra egy kisebb torlódássá változott elhagyva a Buffalo Bills-i szórakoztató komplexumot, de ezt a néhány mérföldet leszámítva simán tudtunk haladni. Rádiónk hangerejét feltoltuk, majd a porfelhők és sziklás csúcsok között dübörögtek a jobbnál jobb slágerek a piros Toyota Corollánkból. A végtelennek látszó kocsikázást nem sok település tarkította, ami így számomra még élvezetesebbé tette a kis kiruccanásunkat.

   A korom sötétben csak a csillagok és a sorban haladó autók csillogó fényei látszottak a körülöttünk elterelő nagy sivatagban. Los Angeles fényei olyan éjfél tájban villantak fel előttünk először és mivel nem tudtuk, hogy hova is tartunk pontosan, ezért az első Long Beach (Figyelem! Ez nem egy koktél) feliratú táblánál felvettük a már pontosított új útirányunkat. Azért azt így visszatekintve tudni kell, hogy Los Angelesben több autópálya van, mint Magyarországon együttvéve, szóval nem egy egyszerű mutatvány a közlekedés, legalábbis egy olyan térképpel a kezünkben, amit mi használtunk. Én töltöttem be a navigátor szerepét, Norbi pedig hajtotta a lovat. Tekintve, hogy Long Beach-ről se tudtunk semmit -  ellenben képzeletünkben egy parti korzó, bulizó emberek és rengeteg szórakozóhely élt – így hamar rá kellett ébrednünk arra, hogy bizony ennek a nagy része (úgy körülbelül egy budai terület) bizony kikötő és gyárak garmadája. Olyan hajnal egy óra tájékán sikerült találni egy elég kellemes környezetet, ami már a kikapcsolódás elvárt követelményeinek is megfelelt, így elkezdtünk szálláshelyet keresgélni. Nagyjából félóra séta, kérdezősködés, terepfelmérés után sikerült is találni egy nagyon jó kis hotelt, bár nem volt túl olcsó viszont választási lehetőségünk se volt túl sok, mivel a legtöbb általunk szállodának tekintett épület sajnos bankként funkcionált, még hozzá a világ vezető cégeinek otthonaként.

   A globalizációs felvonulásunk elmaradt, mivel energiáink megmaradt részét inkább egy ír pubra koncentráltuk, ahol már az élő zenét lekéstük, de a megérdemelt Guinessünket még megkaptuk. Sajnos későn vettem észre, hogy volt Pale Ale sör is, így még mindig nem sikerült megkóstolnom, pedig a pókerasztal mellett az egyik srác ezt ajánlotta nekem. Amúgy az általunk nagyra tartott Heineken sört - amit sznob barátaink előszeretettel fogyasztanak otthon, mert drága -, itt nem isszák, legalábbis akiket eddig megkérdeztem mind azt mondta, hogy az egy szar sör.

   Az ír pub, kettő körül bezárt és mivel mi is elég fáradtak voltunk már, ezért visszamentünk az új hotelünkbe, ahol bekapcsolva a tévét megpillantottuk az evolúció című filmet. Nos ez engem annyira izgalomba hozott (nem maga a film, hanem az, hogy mennyire gagyi), hogy gyorsan előkerült a mini bárból a Francis Coppola márkájú fehér bor, amit Norbival két korttyal magunkba vákumoztunk, majd lefeküdtünk.

   Másnap reggel felkelvén Los Angelesben, nem igazán tudtuk merre vegyük az irányt, főleg, hogy azt se tudtuk pontosan hol is vagyunk, így először egy reggeli mellett döntöttünk. Ez egy mexikói gyors étteremben történt meg, ahol két pizzát kértünk, ám legnagyobb meglepetésünkre két óriási chipset kaptunk, amin volt pár feltét. Maradjunk annyiban, hogy eddig az amerikai gasztronómiai szokások nem ejtettek minket rabul, sőt már ott tartunk, hogy nem tudjuk mit együnk.:) A reggeli után úgy döntöttünk, hogy meg kellene nézni most már ténylegesen is ezt a nyugati partot óceánostúl mindenestül, szóval előkerült megint a megatérképünk és megpillantottuk rajta Malibut, és bár van Los Angelesben Aquarium, Hollywood és még minden más, minket ez vonzott a leginkább az idő hiányában.

   Ehhez gyakorlatilag meg kellett kerülnünk az egész várost, de ez a méter pontosságú térképünkkel nem is lehetett akadály, hiszen egy húsz milliós metropolisz nem lehet olyan nagy, hogy bármi nehézségbe ütközzünk. Egy jó száz kilométeres kocsikázás után, úgy hogy ténylegesen nem tévedtünk el, végre megpillanthattuk a képzeletemben élt látványt. Az út egyik oldalán meredek sziklák, a másikon pedig maga az óceán homokos tengerparttal, a vízben szörföző emberekkel, a parton sirályok között napozó férfiakkal és nőkkel. Erre vágytam már a leginkább az út során és végre ott vagyunk. Gyorsan le is mentünk a partra, belerongyoltunk a hullámzó óceán kék vizébe és bár úszni nem nagyon lehetett és sziklás volt a parttól távolodva is a meder, de engem ez már kicsit sem érdekelt. Kifeküdtünk a partra és csak élveztük a lágy szellő között simogató napsugarat, az óceán hullámzó robaját, a parti homok meleget adó fekhelyét és a sirályok elrepülő károgását. Végre nem Vegasban vagyunk az embertelen tömeg között, hanem egy emberibb, nyugodt helyen, Malibu partjainál.

   Délután öt óra körül elindultunk visszafele Vegas felé, mivel Norbinak vissza kellett érnie, hogy pár órát tudjon aludni a mai napra. Végigmentünk a parton, egészen addig amíg egy hegyi úton keresztül vissza nem találunk Los Angeles széléig, ahol autópályán tudjuk folytatni a hazamenetelünket. Ez a hegyi út viszont kárpótolt minket a sok autópályázás után. Keskeny szerpentinen hágtunk egyre magasabbra a sziklákon, míg visszafele tekintve láttuk az óceánt, oldalirányban pedig a meredek falakon szőlőültetvények terültek el. Itt is sikerült pár képet elkapnunk, de sajnos semennyire sem adja vissza azt az élményt. A hegygerincet elhagyva egy igazi kis amerikai várossal találkoztunk, széles utcákkal, rendezett parkokkal és házakkal, bicikliző emberekkel, szóval egy igazán élhető kisvárosi Amerikával. Itt rámentünk aztán az autópályára, és mivel valahogyan megint vissza kellett találnunk a megfelelő útra, újra a térképünkre, de inkább az intuíciónkra kellett hagyatkoznunk. Amúgy szerintem a húsz milliós metropoliszban, körülbelül az emberek harmada mindig úton lehet, eszméletlen mennyi autó halad a kétszer hatsávos utakon. És ami még borzasztóbb, általában egy ember egy kocsiban utazik, olyannyira, hogy külön sávon haladhatsz itt, ha az autóban legalább két ember utazik! Szóval a szmog világvárosában, nem biztos, hogy csak az ember szaporodott túl, hanem az igényei is.

   Viszont mi most is egyszerre megtaláltuk a hazafele vezető 15-ös országutat, egy jó másfél órás Los Angeles-i autópályázás után, így aztán újra megkezdhettük a négy órás sivatagi utat korom sötétben.

   Ez a két nap biztosan az emlékeim között marad örökre.

          

1 komment

Mindenről egy picit

2012.06.27. 11:16 stukker

Szerdán Norbi újra megpróbált egy eventet, de mire felkeltem már itthon volt… Reggeli után elmentünk a hotel medencéjéhez fürödni egyet, ami az első alkalom volt öt nap után. Mondanom se kell, hogy nem az időjárás gátolta meg eddig sem a kis pancsikálásunkat. Este elmentünk egy Bowling terembe játszani, ahol fogadást kötöttünk a végső győzelemre. Hát olyan izgalmasra sikerült, hogy szabályosan stresszeltem az utolsó körben mikor tarolnom kellett volna kétszer egymás után és az első sikerült is. Sajnos csak ennyi vigasz maradt nekem, mivel buktam a fogadást és ez egy tekilába és négy nyuszi puszizkodásba fog kerülni. Eléggé leszálló ágban van a szerencsém.:) Amúgy hihetetlen maga a bowling terem milyen nagy volt a maga szolid hetven pályájával. Viszont nagyon jó kis kikapcsolódás egy kis szendvics és sör társaságában, persze az izgalmak tetőfokán roppant elszántan küzdöttem, szinte már szemeim előtt volt, ahogy megy oda Norbi a két nyuszi lányhoz puszit kérni, én meg röhögök és fotózok. Sajnos képzeletem nem fog valóra válni, mert én lettem képzelődéseim elszenvedője és alanya.

   Vasárnap a Mead-tóhoz megyünk, ahol lehet jet-skizni is és mivel még nem próbáltam ki sohase, ezért ezt biztos nem is fogom kihagyni. Jó lesz már Vegasból is kimozdulni, annak ellenére, hogy görbe éjszakánk még nem volt, a nagy meleg és a sok ember le tudja szívni az energiánkat és egyhangúvá válhat az itt tartózkodás is. Talán ezért is jobb, hogy nem egyszerre több időre, hanem többször kevesebb időre mozdulunk el a városból, ez így változatosabb lesz remélhetőleg.

   A Rio Hotelban van maga a WSOP, igen kellemes környezetben. Óriási méretek jellemzik, akkora termei vannak, hogy gyalog nehéz bejárni, ehhez hozzájönnek még a cash game asztalok is. A termek zónák szerint vannak beosztva, hogy egyáltalán megtaláljad valahogyan az adott helyiséget, ahol játszanod kell. A cash game asztaloknál várólista van, pedig akkora a terem, hogy szemmel nehéz ellátni a túloldalára. Körülbelül 1000-2000 asztal lehet mindenestül, ami 10000 embert jelent, tehát egy kisebb magyar várost. Erre ráépül egy kisebb ipar az osztókkal, masszőrökkel, a vendéglátással stb… Szóval olyan ez egy magyar élő pókeres számára mintha a Rám-szakadékot hasonlítanánk a Grand Canyonhoz. Ráadásul olyan játékok is mennek, amelyeket mi sem ismertünk a Norbival, csak néztünk miket pakolgatnak az asztalokon. Mindenki megtalálhatja a neki megfelelő limitet és játékot és azt hiszem ez is egyedülálló lehet a világon. És ez csak egy hotel, és minden szállodának van pókerterme.

   A meccseket úgynevezett Sport Bookokban nézzük, amelyek körülbelül száz négyzetméteres termek, adott szállodától függően, amelyek tele vannak tévével és kivetítővel, így egyszerre nézheted a foci ebét, baseballt, lóversenyeket és a kosárlabda döntő meccseit. Természetesen ez utóbbi volt itt a fő attrakció, mindenki azt nézte vagy arról beszéltek. Ezekben a „szurkolói zónákban” természetesen vannak bárok, a bellagióban a foteled előtt kis monitorok, amelyeken nézheted az oddsokat, vagy éppen az adott sporteseményt személyre szabottan.

   Ezenkívül minden szállodának van külön színháza is, a bellagióban a pókerterem mellett, így érdekes látvány mikor pókerezel és látod, hogy az egyik várakozó sor a színház felé, a másik a Bank Discoba igyekszik. Magyarországon elég furcsa látvány lenne azt hiszem a póker, disco, színház hármas egymás mellett. A mi szállodánkban huszadrangú imitátorok szórakoztatják a pórnépet, köztük volt már Micheal Jackson, Marylin Monroe, Elvis és még sokan mások. Ez abból áll, hogy felállnak egy kisebb színpadra és ott tátognak, táncolnak és azt hiszik magukról, hogy ők a világ legtehetségesebb előadóművészek. Végül is a lényeg, hogy a részeg, negyvenes, bájosan teltkarcsú amerikai anyukáknak nagyon tetszik, bár a kétszer négy literes sékjüket szorongatva elég nehezen tudják megtapsolni őket, ennek ellenére egy fényképért agyontaposnak bárkit, ha úgy adódik.

   Rajtuk kívül az utcákon megtalálhatóak a szabad szellemű művészek is, akik várják a strip közepén az őket felfedező producereket. Úgy vélem még nem sokat sikerült kiemelni közülük. Vannak gitárral kezükben énekelő, vagy csak szimpla szólót nyomó Paul Gilbertek, de ugyanúgy jelen vannak a legegyszerűbb művészurak is, akik beöltöznek egy Mickey Mause jelmezbe és csak isznak üvegből ha rájuk nézel, és várják e szolgáltatásukért a ropogós dollárokat az eléjük helyezett kis kalapba. Azt hiszem, ha ezt Puzsér elvtárs meglátná, szívrohamot kapna a „Mi volt eeeeeezzzzz a suttyóság?????” mondat előtt. Szóval változatos kép tárul elénk az utcákat járkálva, de úgy vélem másfél hét után, hogy ez is elég fárasztó és unalmas tud lenni. Amúgy kellemetlenség még nem történt, senki nem szólt be, vagy kötött belénk, mindenki el van a maga dolgával, vagy éppen életben maradásával, elvégre Vegas mindenkit beszippant így vagy úgy egy kicsit. Meg a csillogó stripet nem is igazán hagyjuk el, egyrészt mert nincs is semmi érdekes, másrészt azért, mert mint minden nagy városnak, itt is van nem ajánlott városrész.

   Pár napra elutazunk, mert minket is beszippantott picit a város ezért muszáj elmennünk és belekóstolni egy más Amerikába. Ezért valószínű netközelbe sem leszünk, ugyanakkor majd képeket szeretnék készíteni és talán sikerül beszúrni a blogba is párat.

   Addig is mindenkinek mosolygós szép napokat!     

Mint látható szombaton készült a bejegyzés, csak azóta nem voltam neten, majd a történteket később!

Szólj hozzá!

Egy hét

2012.06.21. 00:56 stukker

   Eléggé régen írtam magunkról. Szóval megpróbálom röviden összefoglalni mi is történt ezalatt a röpke egy hét alatt. Fontos változás, hogy a Strip-en lakunk, így minden megfogható közelségbe került. Ez viszont azzal a hátránnyal is járt, hogy így többet tudtunk pókerezni. Sajnos póker terén egyelőre nem sikerült eredményt felmutatnunk. Nekem a kezdeti plusz után, tegnap bejött egy nagyobb bukó, de hát van ilyen sajnos, viselnünk kell. Norbival már csak nevetni tudunk a leosztásokon és a játékosokon, egészen elképesztő pókeres mezőny van itt Vegasban. Remélem azért megindul mindkettőnknek szépen felfelé.

   Az étkezést itt helyben a hotelban oldjuk meg, egy Buffet nevezetű étkezdében, ahol egy konkrét összeg fejében azt eszel és annyit amennyit csak akarsz. Van mindenféle enni- és innivaló, meleg és hideg étel egyaránt, ezenkívül gyümölcsök is. Így általában a napunk úgy néz ki, hogy felkelünk, letusolunk aztán lebattyogunk a Buffetba enni, ezután pedig kávé mellett megnézzük a meccseket. Utána pedig elmegyünk „dolgozni” a Bellagioba vagy Rioba. Én eddig a Bellagioba csak nyertem, a Rioba pedig csak buktam. Rengeteg ismert póker játékossal találkoztunk, többek között az életképtelennek tűnő Isildurtól kezdve a rokkant kocsival járkáló Doyle papával. A Bobbys Roomban mindig van pár ismertebb nagyágyú, akik óriási téten játszogatnak.

   Na de az étkezésről jut eszembe, hogy mennyi elhízott ember van itt kint Amerikában. Tényleg szembetűnő az elhízott társadalom és vele együtt a gusztustalan fogyasztási szokásaik, melyek számunkra földi halandóknak eléggé visszataszító látvány tud néha lenni. A kaszinókban éjjel-nappal tolják bele a pénzt a különböző észjátékokba, kockától a gaminátoron át a rulettig. Az elhízási problémáikat nem csodálom nagyon, hiszen olyan adagokat adnak egy átlag amerikai konyhán, hogy azt normális ember nem tudja megenni még ha megszakad sem. Na ők megeszik, mi meg kerülgethetjük őket nap, mint nap az utcán. Sose volt semmilyen előítéletem a kövér emberek ellen, de itt igen is ők tehetnek arról, hogy ennyire sokat esznek és mértéktelenül.

   Amúgy egész Vegas belvárosa tényleg olyan, mintha egy fesztiválon korzózna az ember. Kaszinó kaszinót követ egymás után és mindegyikből hangosan szól a zene az utcára, ami olyan mint fesztiválokon a különböző zenei sátrak. A kaszinók városok a városban. Boltok, medencék, játéktermek végeláthatatlan hada, szórakozóhelye is van mindegyiknek, ezenkívül éttermek, bárok, gyors kajáldák sora. Minden nap buliznak az emberek, teljesen mindegy milyen nap van, hiszen itt az nem számít, minden nap ugyanabból áll itt a stripen. Amúgy mindenki mosolyog, kedves, barátságos, kicsit hippi, kicsit hülye, kicsit szét van esve, de amúgy még nem volt kellemetlen szituáció amibe kerültünk volna. Tegnap mi is megittunk pár gin tonicot és körbenéztük a helyeket. Mellettünk a Harrahs előtt van egy színpad, ahol egész nap koncertezik valamilyen teljesen elvetemült banda. Pár napja szkafanderbe tolták a srácok – le is fotóztam -, ahol a frontember körbejárta a pultot, majd bement a kaszinóba és onnan énekelt.:) A pultban olyan mixerek vannak, hogy nem hittünk a szemünknek tegnap, amikor a koktélokat csinálják és dobálják a levegőbe az üvegeket. A srác gyakorlatilag egy brazil kört csinált egy szesszel teli üveggel. Nagyon látványos. Az útlevelet mindenhol nézik, nagyon komolyan veszik a 21 éves korhatárt.

  A másik dolog ami itt furcsa első látásra, de aztán megszokja az ember, az a nyilvános prostitúció, örömlányok jelenléte. De ha Vegasba van az ember egy hetet, akkor már nem is olyan furcsa, olyan mintha ők is csak megélni akarnának valahogy itt a sivatag közepén. Amúgy szorgos mexikóiak az utcán terjesztik a különböző lányokról készült képeket, amelyek kicsit olyanok, mint régen gyerekkoromban az autós kártyák voltak; az nyert akinek nagyobb lóerős autója volt, na itt a karosszéria a nyerő. Gyakorlatilag olyan újságok vannak – amiket úgy terjesztenek, mint máshol a New York Times-ot -, hogy tematikusan közlik a különböző szexuális szolgáltatásokat.

   Amúgy ma már nem játszunk, holnap pedig el akarunk menni a Mead-tóhoz, a Hoover-gáthoz és a közeli helyekre egyet kikapcsolódni. Jót fog tenni. Mindenkinek szép napot!  

Szólj hozzá!

Gyors bejegyzés

2012.06.17. 03:05 stukker

Valahol a nevadai sivatag fölött hagytam abba az írást. Leszállás előtt a Grand Canyon felett haladtunk el, lélegzetelállító látvány. Maga a sivatag is óriási, nem tudom hány száz kilométeren keresztül haladtunk el felette. Nekem a mozdulatlanságával az örökkévalóságot szimbolizálta, ahogy a repülő ablakából csak a hasadékok változtak különböző mélységükkel. A repülőn egyébként volt internet is, de az 5 órás út most már olyan gyorsan eltelt, hogy észre se vettem, hogy megérkeztünk.

   A repülőtéren minden simán ment, nem is volt olyan sok ember, kellemesen érkeztünk meg a bűn városába. Kiérve a repülőtérről annyi ember várt taxira, hogy sorban állás volt egy félutcányi területen. Szerencsére a rendőr éppen akkor nyitott egy új sort, ezért hamar le tudtuk ezt is. A sofőrünk –a bolgár Petrov – nem igen tudott angolul, de egy nagyon kedves úriember volt, aki végigmutatta az összes kaszinót az autóból, persze mi is láttuk mindegyik szálloda tetején az ott virító, csillogó céhtáblákat. A rövid szóbeli idegenvezetés után megérkeztünk a hotelunkba, ami a régi strip-en van, a Freemont Streethez közel. Ez a helyiek szerint eléggé lepukkant már és látva az új stripet, tényleg sokkal kisebb és nem is igen lehet összehasonlítani, viszont mégis sokkal nyugisabb. Ennek ellenére lehet beköltözünk egy szállodába, az utazási költség és a kényelem szempontjából ugyanis sokkal jobban megéri. Majd eldöntjük. Egész délután sétáltunk és sikerült vennem egy telefont is, így már elérhetek bárkit otthon is, meg itt kint is. Igaz egy egész személyzeti osztály kellett, hogy aktiválják, körülbelül olyan műszaki zsenik voltak ott, mint jómagam. Aztán egy fiú vagy lány, fene se tudta megállapítani a nemét, de ő megoldotta 2 perc alatt.

   Amúgy a hőség az iszonyatos, de remélem sikerül valamelyest megszokni, a szemeim nem bírják olyan jól egyelőre. A szálloda medencéjében hesszeltünk egy kicsit, meg napoztunk, amit körülbelül én olyan 10 percig bírtam, aztán olvadt a bőröm. A fáradság eléggé úrrá lett rajtunk, de az izgalom és az adrenalin eluralkodott rajtunk, ezért bementünk a Bellagioba egy kis cash game-re. Nekem jól ment, akárcsak másnap is.

   Mai nap átköltöztünk az Imperial Hotelba a stripre, így minden sokkal közelebb van, főleg a fő pókeres helyek. Mai nap is játszottunk, jelenleg csak én vagyok itthon, de már megyek is vissza folytatni a játékot. Ezért is lett ilyen rövid. Pár dologról majd később. Holnap már pihenést tervezünk, szóval ma lehet hogy egy-két korsó lecsúszik. Sok sikert magamnak addig is!

1 komment

Repülőről írva

2012.06.14. 22:43 stukker

   Éppen a repülőn utazunk Miamiból Las Vegas felé, így gondoltam addig megírom az eddigi eseményeket nagy vonalakban.

   Június 12-én kedden apukámmal felmentünk Pestre, ott pár ügyintézés (ezúton is szeretném megköszönni Esztinek a segítséget) és pénzváltás után mentünk Norbihoz, onnan pedig apukája szállított ki minket a Liszt Ferenc repülőtérre. Este 7 órakor indult a gépünk Londonba, kicsit még a cseh-görög meccsből is láttunk a várakozóban, ahol egy kávé mellett ücsörögve megszólított minket a mellettünk ülő kolléga a pár fogával. Szerencsére ő is Londonba utazik, onnan pedig New Yorkba, így közöltem is Norbival, hogy csak mellé nem akarok ülni a gépen, de hát a szokásos reptéri kívánságaim megint nem váltak valóra, így két órát mellette utaztam és dumcsiztam. Amúgy jóindulatú fószer volt, csak kicsit lefárasztott, és azt tekintve, hogy Norbi mellett egy magyar modell lány utazott, elég nagy bad beat-nek éreztem.:)

   A gép egy kicsit késett, mert nem kapott leszállási engedélyt egyből így köröztünk London felett, ahol már javában készülődnek az olimpiára. A reptérről kicheckoltunk nagy nehezen és utána az volt a terv, hogy elsétálunk az énáltalam kinyomtatott térkép szerint körülbelül az első utcáig, ahol a szállást lefoglaltuk. Nos ez nem sikerült, ugyanis gyalog nem is lehet kijutni egy repülőtérről, persze nem tudom mit gondoltunk, ez mindenhol így van a világon. Szerencsénkre egy arra járó nem fehér úriember (arra nem volt fehér ember, mint ahogyan a reptereken is csak bevándorolt munkásokat láttunk mindenhol. Kicsit abszurd, hogy a bevándorlási papírokat is ők intézik.) elsétált velünk a busz központba és onnan pár percnyi ingyenes utazás után megtaláltuk a szállodánkat. Időnk sajnos nem volt bemenni a város központba, így a mellettünk lévő Bowling Centerbe mentünk, megittunk egy Guinesst és a Norbi megfűzött, hogy nyomjunk egy partit. Elég jó kis játék, még a végén izgalom is volt, mert két tarolással megverhettem volna, de csak egy sikerült. Sebaj, hagytam nyerni.:) Pár óra alvás terveztünk, aztán irány Amerika.

   Kora reggel keltünk, még reggelizni se mentünk el, egyből ki a Heathrow-ra, ugyanis akkora a reptér, hogy féltünk nem találjuk meg a helyes irányt, de minden flottul ment, leszámítva, hogy nem könnyítik meg az ember dolgát, ha Amerikába szeretne kijutni. Körülbelül 10-szer nézték meg a repülőjegyet, az útlevelet, meg minden más papírt, és mindenhol kérdezgettek pár dolgot, például, hogy ki pakolta be a csomagjaimat. Hát ezeknek nem tudom mi az értelme, remélem a CIA központban feldolgozzák ügyesen a helyes válaszomat.

   A London-Miami út röpke tíz órás repülés, így féltünk is tőle, egyikünk se utazott ilyen sokáig repülőn. Itt egymás mellett is ültünk végig, volt beépített tvs-zenés-játékos készülék mindenki ülésében, amivel le is foglalja magát az ember, ezenkívül kétszer étkeztünk és sokszor próbálkoztunk az alvással is több-kevesebb sikerrel. Azért elmondhatom, hogy tíz órát utazni semmivel sem élvezetes. Utaztam most már kocsival, kisbusszal, busszal, vonattal és repülővel is külön-külön tíz órát, de most se tudom melyiket választanám a kényelem, vagy inkább a kényelmetlenség szempontjából. Tíz órás út után, helyi idő szerint délután kettőkor sikeresen megérkeztünk, de ekkor már nem igen tudtuk, hogy mikor hol mennyi az idő és milyen időzónában vagyunk és mennyit aludtunk mikor. Csak kóvályogtunk mikor leértünk a repülőgépről, ugyanakkor örültünk is és izgalommal vártuk Amerika első bemutatkozását. Már a repülőről lehetett látni Everglades óriási mocsárvidékét, egészen furcsa látvány, Miami viszont azt hozta, amit a TV-ből átszűrve vártam. Óriási tengerparti szállodák, zöld égszínkék tenger (vagy titokzatos függőkert színű.:), kertvárosi házak a rengeteg kis csatorna és tavacskák körül. Mégis élőben nagyon hangulatos. Persze a reptéren rengeteg baszakodás és hülyeség várt minket. A terminálok között kisvasút szállította az embereket a vámosokhoz. Nos itt azért egy kis időt el kellett tölteni, miután mindenkit lefényképeznek és mindenkitől újlenyomatot vesznek, majd kérdezősködnek. Itt simán sikerült venni az akadályokat, már majdnem kijutottunk, mikor Norbit az utolsó Estás papír kérdezősködésnél kiszedték, ráadásul elég nagy hülyeség miatt. A gond nem is ez volt - ez csak kisebb bürokratikus hülyeség volt -, hanem az hogy nekem nem működött kint a telom és mivel egyből továbbkergetett valamelyik helyi raj, így elváltunk egymástól úgy hogy nem tudtuk egymást elérni. Elég kellemetlen volt, de fél óra kétségbeesés és agyalás után megtaláltuk egymást, taxit fogtunk és mentünk is az újabb hotelbe. Azt tudni kell, hogy egy napi Amerika után az az érzés fogott el, hogy a GDP 50%-a légkondira és benzinre megy el. Olyan hideg van a légkondi miatt mindenhol, hogy nem is a nagy meleg a legnagyobb bajunk, hanem annak elviselhetőbbé tételének még rosszabbá formálásával.

   Így a hotelban nem is igen tartózkodtunk, hanem egyből mentünk a városba felfedező túrát tenni, persze sétával. Azt kell mondjam elég kuriózum látvány lehettünk, mert itt autó nélkül valószínű szarni se mennek az emberek. Kimentünk a parthoz a kikötőbe, de fürödni itt nem lehetett sajnos, csak Miami Beachen de az meg elég messze volt, egy külön szigeten, ami autós, taxis megoldás. És mivel időnk se volt rá, így azt választottuk, hogy BaySide nevezetű részen hesszelünk és koktélozunk. Meg kell mondanom elég hangulatos élet tárult elénk. A Mojito Bár a ruha üzlettel szemközt, dj pult a bolt bejáratánál és mindenki koktélozik, táncol, nevet és jókedvű. Tényleg a vidámság áradt mindenkiből, és tuti nem az alkohol miatt, mert gyakorlatilag akkor kezdődött az éjszakai élet. Csináltam képeket is, talán ott jobban lehet majd érzékelni. Amúgy itt angolul nem is igen beszélnek, csak spanyolul vagyis spangolul. Így a nyelvtudásunkat dobhatjuk is ki az ablakon, kulcsszavakkal érdemes operálni és a nemzetközi jelrendszeres jól bevált kézzel-lábbal mutogatással. Ha így se sikerül megérteni, akkor Norbival elővesszük mosolyunkat és egy No Thankset rájuk dobunk, majd megyünk tovább. Amúgy nekem nagyon tetszett Miami, iszonyatosan jó hangulata volt a parton, persze más rész nyilván szürkébb, de szívesen visszajönnék pár hétre koktélozgatni.:) Ami amúgy ugyanannyiba kerül, mint otthon csak itt mindenhol lehet kapni, végig a parton. Az egész parton szórakozóhelyek, diszkók, színpadok, kávézók és éttermek vannak.

   Sajnos ma itteni idő szerint reggel 7 órakor indult a gépünk Las Vegasba, ezért nem mertünk bent maradni sokáig, meg fáradtak is voltunk, így lefeküdtünk olyan 11 körül. De a reggeli háromnegyed 5-ös kelés, így se ment simán. Speciel engem az amerikai zuhanyzó keltett fel, ugyanis ott csak úgy tudod engedni a vizet a csapból, hogy az téged telibe kapjon. Jobb, mint egy kávé.

   A mai ellenőrzés is megvolt a repülőtéren. Még a cipőt is le kell vennie mindenkinek, roppant megalázó az elég szisztéma szerintem, még a zsebkendőt is kidobatta velem a zsebemből valamelyik szorgos kis hivatalnok csicska. Másrészt azért is kellemetlen, mert az ember össze-vissza pakolgat már mindenhova és a végén nem tudom melyik holmim merre van. Egyelőre megvan mindenünk, de a bőröndjeink elég kalandos úton érkeztek meg Miamiba. Budapesten azt mondta a hölgy, hogy Londonba kapjuk meg, Londonban – miután nem találtuk – azt mondták Las Vegasba érkezik csak meg, Miamiba meg ott volt a táskánk.:) Remélem azért ma találkozunk a cuccainkkal Vegasba.

Amúgy valószínű, hogy most pár napig nem mozdulunk, hanem akklimatizálódunk és valahogy felvegyük a helyi idő szerinti ritmust, mert Miami és Vegas között is újabb 3 óra eltérés lesz. Így ottani idő szerint reggel 9-re leszünk ott, úgy hogy most van 11 óra Miami idő szerint. Egyszóval fingom sincs, hogy hány óra múlva érkezünk.:)

Az is biztos, hogy nem úgy utazgatunk, ahogy elterveztük, hanem Norbi kitalálta azt, hogy a póker, utazás, póker, utazás menetrend sokkal jobban relaxál és jobban feltöltődünk, illetve nem lesz egysíkú.

Na be is fejezem, mert elég hosszú lett. Telefonon senki nem fog elérni, de veszek majd kint egyet, hogy legalább Norbival elérjük egymást. Na puszi mindenkinek!

Szólj hozzá!

Előzetes gondolatok

2012.06.07. 15:33 stukker

A repülőjegyek lefoglalva, aki bújt, aki nem, de június 12-én megyünk. Bár van még bennem egy kis aggódás az online vízum miatt, ugyanis még nem jeleztek vissza, de remélem ezzel sem lesz semmi probléma. Az útvonal pedig úgy nézne ki, hogy június 12-én este érkezünk meg Londonba, ahol foglaltunk egy szobát, így gyakorlatilag az ablakon keresztül bepillantást láthatunk az olimpiai készülődésre, de szerintem sokkal többre nem igen lesz időnk. Másnap megy tovább a gépünk Miamiba, ahol szintén egy szállodában fogunk éjszakázni, bár ez legalább a part mellett van, a strandtól egy percre, ezért bízom benne, hogy lesz egy kis időnk körbeszaglászni a terepet és fürödni Horatio Cain városának tiszta vizében. Mivel a gépünk másnap korán reggel (7 órakor) indul, ezért itt sem lesz sok időnk tejbe-vajba füröszteni magunkat, de legalább némi bepillantást nyerhetünk Florida ezen kis szegletébe. Las Vegasba pedig június 14-én érkezünk meg.
   Szállást csak - ha jól emlékszem - június 21-től foglaltunk, így első éjszakára még kell majd valamit intézni, de majd azt már ott helyben. Mivel 9 óra eltérés van Magyarország és Vegas között (ha Magyarországon 21 óra van akkor Vegasba dél), ezért gondolom ez majd megvisel kicsit minket, de természetesen fiatal lelkesedésünk ezzel nem számol éppen ezért másnap már kocsit bérlünk és irány az első kisebb túra. Ha jól olvastam 25 év alatt nem lehet bérelt autót vezetni, ezért nekem kell majd irányítanom a verdát, ez egy kis izgalommal tölt el. De mert nem lehet bontott szeszes ital az autóban, tehát sörözni se tudtam volna az anyós ülésen, ezért annyira nem is bánom. A hosszú nyílegyenes utakon nincs miért paráznom, majd a nagyobb városokban és parkolásoknál lehetnek esetleg némi manőverezési problémák, de ez miatt nem érdemes aggódnom még. Amúgy kint szinte csak automata váltós kocsik vannak és bár nem vezet olyat sose, de gondolom könnyebb azokkal navigálni. A túra valahogy úgy nézne ki - bár egyáltalán nem terveztünk semmit -, hogy Las Vegas-Grand Canyon- Los Angeles - San Francisco - Las Vegas. Ez változhat, spontán lesz minden szóval ez még csak az én fejemben létezik.

   Nehéz tervezni bármit, úgy hogy az ember ül otthon a kis tatai székében és azon gondolkodik, hogy mit is kellene megnézni Amerikában. Ugyanis elég felfoghatatlan, abszurd vagy nem is tudom minek nevezni ezt az érzést. Amerika olyan megfoghatatlan elsőre, rengeteg olyan kép és érzés uralja az agyamat amik a megszokott amerikai "sikerfilmek" hatására vésődtek be. Ennek ellenkezője Ukrajna volt, ahol semmilyen kép nem élt bennem az országról, csak valamifajta prekoncepció, ami általában nem túl pozitív. Viszont pozitív csalódás ért később. Itt pedig rengeteg kép és virtuális valóság él bennem Amerikáról, elsősorban pozitív felhangokkal és kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan fog majd realizálódni. Tény, hogy nem Las Vegas Amerika legtipikusabb városa, amiből bármilyen következtetést le lehetne vonni, szóval nem is igen szeretném elhamarkodni kint az ítéletemet. 

   Mindenesetre egy földönkívüli lény vagy 1000 év múlva a történészek itt kutakodva Las Vegas romjai felett, biztos rácsodálkoznának arra, hogy micsoda civilizáció létezett valaha e nevadai sivatag közepén. Messziről szállítva ide a vizet és az energiát, 24 órás non-stop csillogást és ragyogást hozva létre a semmi közepén, ez aztán a nem semmi! Pedig ha jobban kutakodnak majd és egyre mélyebbre ásnak, rájönnek, hogy nem másról van szó, mint az emberi hülyeség és az irracionális hivalkodás földi szentélyéről. A sivatag közepére milyen értelmes ember építene egy kaszinó várost! Ez is csak a modernkori Amerikában volt lehetséges, tudniillik annak illusztrálására, hogy ebben az országban bárhol és bármikor lehet nem hétköznapi dolgokat létrehozni, amit az egész világ csodálhat. A sivatagot megtermékenyíteni élettel, benépesíteni emberekkel, ez aztán az amerikai álom! És bár közel van a Hoover-gát, így az energia is, de ki az a mérnök, aki olyan környezetbe építene egy non-stop fénylő várost, ahol olyan meleg van, hogy télen-nyáron légkondícionálva kell üzemeltetnie minden egyes lakást, boltot vagy éppen kaszinót. Szóval nehéz lesz eldönteni pár száz év múlva, hogy a civilizáció fénykorának metropolisza, avagy az emberi hülyeség és irracionalitás földi megtestesülésének helyszíne létezett-e a sivatag közepén.  

   Ennyit előzetesen. Remélem folyamatosan tudok beszámolni majd az eseményekről. Addig is mindenkinek sok mosolygást!

Szólj hozzá!

Újrakezdés

2012.05.30. 17:23 stukker

Üdvözlet mindenkinek, aki még erre tévedt!

Lassan újraindítom a blogot, aminek a különleges apropója az, hogy megyek Amerikába. Ennek érdekében megújult külsővel, megélénkülő tartalommal és remélhetőleg sok-sok érdekes történettel várok mindenkit egy kis kora reggeli (időzóna-eltérés miatt valójában fogalmam sincs, hogy mikori) kávézós olvasgatásra. Mivel még június másodikáig van pár dolgom, addig nem valószínű, hogy írogatok, utána viszont szeretném aktualizálni az oldalt.

Részletekkel később jelentkezem!

Szólj hozzá!

A ház

2011.05.26. 00:13 stukker

   A ház, melyet javítunk körülbelül harminc éves, még a dédapám csinálta apukámmal együtt. Most én segítek édesapámnak. Eleinte duzzogtam, hogy vasárnap reggel hétkor segítenem kell, de mivel előre jelezték a héten, hogy szeretnék, ha segítenék nekik, így agyilag jó előre fel tudtam rá készülni. Nem a segítséggel, vagy a munkával volt bajom, csak azzal, hogy tudtam azt, hogy az előtte lévő két napban nem sokat fogok pihenni, sőt a cél ezzel totálisan ellentétes volt. Jelesül e szép idő arra teremtetett nekem, hogy az egész napomon finom és hideg sörök között leljem örömömet; és mámoromat addig tartsam, amíg bírom, és annyi emberrel ismerkedjek meg amennyivel, csak tudok. Valójában szombat este besokalltam és megszöktem egyedül, tudván reggeli programom valódi célját.

  Korai kelés, méla undor, másnaposság és fáradság. Hamar tovaszállt, mint a harmat a kerti fák lombjairól. Pala, lécek, gerendák, deszkák. Ez kell egy ház tetőfedésére, kiegészítve kalapáccsal és ezernyi szöggel, melyek apránként majd mind összetartják. Később már nem lehet tudni, melyikeket kellene kiszedni ahhoz, hogy összedőljön az egész ház. Olyan ez mint a földön élő növény és állatvilág; sose lehet tudni mennyi fajnak kell elpusztulnia ahhoz, hogy már fenntarthatatlan legyen.  Mivel az egész egy faház, így csak engem bírt el a kóceráj teteje, de nem bántam, sőt reméltem. Deszkákat feladták én pedig egyensúlyozva bár de beleszögeltem mindet. Kisütött a nap.

  Míg a palával voltak odalent elfoglalva, nekem a képzeletem kezdett szárnyra kelni. Levettem a pólómat és csak úgy feküdtem a tetőn, melyre csak épp besugárzott a napfény a sárgabarackfánk levelei között. Nyugodt szellő ringatta testemet, mely nyugodtsággal töltötte el a lelkemet. A házzal szemben állt jó hatvan éves sárgabarackfa, mellette a második világháborús bomba robbanásának a gödre, én pedig a ház tetején uralom gondolataimmal e csatateret.

   Szabadnak érzem magam. A fa, a gödör, a ház, mind lehorgonyzott ide, mind itt marad, míg beteljesítik a küldetésüket, még ha az céltalannak is tűnik. Míg én gondolatban, bárhol lehetnék most, millió egy lehetőségem van még, még ha talán nem is fogok addig e bolygón lenni, mint mellettem, alattam beszélgetőtársaim, de mégis talán boldogabb lehetek. Nem kell itt leélnem az életemet, mint egy búzamagnak melyet elvetnek és e helyen szárba szökkenve le is kaszálnak majd; én más vagyok. Lehet az leszek kinek szántak és ott leszek ahova vetettek, de lehetőségem van más, akár a nagyon más megtapasztalására. Lehet boldog leszek itt is, vagy boldog lehetnék. De míg nem látnék mást, nem próbálnék ki minél több mindent, nem tapasztalok olyat, melyet el se tudok képzelni, addig megfosztottnak érezném magamat, szégyenteljesen élném le az életemet azzal a tudattal, hogy saját világom börtönébe láncoltam oda magam, melyből soha se tudtam még kiszökni sem. Nem a saját életterem lefitymázása, a saját közösségem meg nem becsüléséről van szó, csak arról, hogy amíg megtehetem keressem az élményeket, a kalandokat, melyeket nekem kell felfedezni, nekem kell felderíteni, vagy akár feltalálni.

  Bármikor visszatérhetek, bármikor visszafogadnak. Ülhetek még a fiammal e tetőn, adogatva neki a deszkákat, hogy süttethessem még a hasamat e tetőn, mert a gödröm és e fám megvár. A terv pedig, hogy mindezt megörökítsem. Megörökíteni mindent mit láttam, mit hallottam, kivel beszéltem. Leírni és visszaolvasni, mit e nyáron átéltem. Nem a ház alapját szeretném megírni, csak azt, ami e ház legtetején zajlott. Az élet sodrása nagyon is hasonlít a folyókéhoz, hol keskenyen és gyorsan árad, hol pedig tágan és lassan hömpölyög csak. Szeretném megírni, hogy e folyó kiásta e ház alapját vagy, szilárdan tartotta e magát, vagy csak egyszerűen úgy maradt, ahogyan volt.   

 

1 komment

Pár dolog

2010.12.02. 02:41 stukker

   Hétfőn Mesti jóvoltából Paul Gilbert koncerten voltam, ami nekem nagyon tetszett, főleg az eleje, a zenekar bevonulása. Iszonyat tömör zene volt nekem, ezért fárasztó is egyben, de azt hiszem rég voltam ennyire jó koncerten. Persze ehhez fogható koncerten sem voltam még, amit a neten lévő video sem adja vissza még a 30%-át sem, ahhoz képest ahogyan az ott helyben elhangzott.

   A hét amúgy a póker hetében fog zajlani, remélem sikeresen. Elkezdődött a mai napon az idei Budapest Póker Open, amit már nagyon nagyon várok és pénteken 2 órakor kezdek. Utóbbi időben nem nyertem neten semmit, viszont szinten tudtam magam tartani, és remélem most kifordul valami nagyobb eredmény. Hezitáltam nevezzek-e vagy ne, hiszen nem ment jól a versenyjátékom mostanában, és hát azért nem két forint a nevezés, illetve egy versenynek órisái szórása van, de mégis úgy döntöttem hogy egy lehetőség ahhoz, hogy közelebb kerüljek a való "álom"villámhoz. Az első nap nagyjából 13 órás lesz nézve a mai nap eseményeit, így hajnal 3nál hamarabb nem végzek ha bent maradok, így borzasztó fárasztó menet lesz. De már nagyon izgatottan várom, és remélem hiba nélkül tudok játszani, aztán Fortuna majd eldönti kiesés vagy pénz lesz e belőle. Változás lesz az online játékomban is, konkrétan termet váltok a cash game játékban, jobb feltételeket kapok, és még külföldi versenyekre is lesz majd lehetőségem utazni, teljesen ingyen, de ez még hosszabbtávú kísérlet, lényeg hogy egy dinamikusabb feltételeket biztosító csapathoz kerültem.  Minden nap 2 órától itt tudjátok a kiemelt asztalt figyelemmel kísérni, bár én nekem még ebben nem volt részem:

http://www.pokerakademia.com/hirek/magyar_poker_versenyek/budapest_poker_open_elo_kep_es_kommentar_a_bwin_tamogatasaval/

  Ha továbbjutok szombaton folytatódik, ha onnan is akkor vasárnap, minden más esetben megyek haza és nem kesergek, mert akkor kávéban fogok vígasztalódni. De jobb lenne vasárnap is Pesten lenni és ti jönnétek döntő asztalra szurkolni.

  Addig is mindenkinek szép napokat, péntektől meg drukkolni!! 

2 komment

A nagy átalakulás

2010.11.10. 19:02 stukker

    Polányinak ezt a művét napjainkban többnyire elfeledik és nem beszélnek róla, pedig ebben a műben olyan dolgokat fogalmaz meg, ami a modern kapitalizmus politikai, gazdasági ás társadalmi rendszerének összefüggéseit vizsgálja meglepően éles látással. Ezért ezt a bejegyzést ennek a műnek a legfontosabb fejezetének nagyon rövid bemutatására fogom szánni. Egyébként érdemes kiemelni, hogy a mű egyik hazai kiadásához az a Joseph Stiglitz írta az előszavát, aki Clinton alatt gazdasági tanácsadó, majd a Világbank alelnöke is volt, azóta pedig napjaink globalizációjának egyik legnagyobb hatású kritikusa. A mű egyedi vonása, az a szintézis ahogyan a mű elejétől végéig szintézisben tartja az ember és természet, társadalom és gazdaság viszonyát, megvizsgálva a piacgazdaság hatásait ezen szférákra. Könyvében kimutatta a piacgazdaság keletkezésének azt a folyamatát, amely óriási szenvedéseket okozott a társadalom szövetében. Mégis a könyv fő érdeme az, hogy piacgazdaság nem létezhet anélkül, hogy az ipar minden elemét ne foglalná magában, így a munkaerőt, a földet és a pénzt is, annak ellenére, hogy ezek elvileg sose lehetnének a szó szoros értelmében vett árucikkek. Így míg a piacgazdaságban az önszabályozás elve maradt a valódi jelszó, addig ezeken a területeken ez soha se valósult és valósulhatna meg. Az önszabályozó piacok sohasem működnek.

    Mégis Polányi szerint ez megvalósult az árufikció elvének segítségével, ami által a munkaerő, a föld és a pénz áruként való jellemzése teljesen fiktív. De mint kiemeli, épp e fikció segítségével szerveződik meg a munkaerő, a föld és a pénz piaca, hiszen ezeket ténylegesen eladják és veszik a piacon, keresletük és kínálatuk valóságos mennyiségek, és minden intézkedés vagy politika, amely meg kívánná gátolni az ilyen piacok létrejöttét, veszélyeztetné a rendszer önszabályozását. Így ezek a piacok csak úgy működhetnek, ha védve vannak az önszabályozás pusztító elvének hatása alól. A döntő lépés ebben a folyamatban Polányi szerint akkor következett be, amikor a gazdaság szervezetében egy eltolódás ment végbe a kereskedelemről a termelés irányába a 19. század elején. Ennek a lényege az volt, hogy a termelés házi körülmények között kis gépek működtetésével történt és az itt előállított terméket a kereskedő továbbította megfelelő igények szerint. Itt a termelés volt még a kereskedelem kiegészítője, míg később ez a viszony megváltozott. „Az ipari termelés már nem a kereskedelem kiegészítője volt, amit a kereskedő mint vásárló és eladó vállalkozó szervezett, hanem hosszú távú befektetést igényelt, és ennek megfelelő kockázatokkal járt. Ha nem biztosították a termelés folyamatosságát, a kockázat elviselhetetlenné vált.
 De minél bonyolultabb lett az ipari termelés, annál több olyan eleme volt az iparnak, amelynek utánpótlását biztosítani kellett. Ezek közül természetesen háromnak volt kiemelkedő jelentősége: a munkaerőnek, a földnek és a pénznek. Minthogy a gyári rendszer a vásárlás és eladás folyamatának részeként alakult ki, a munkaerőt, a földet és pénzt árukká kellett alakítani a termelés fenntartása érdekében.” Ami persze sohasem sikerült, de Polányi szerint a lényeg itt az, hogy maga a társadalom szervezőelvévé ez a fikció válhatott. „De mivel a munkaerő szervezete csupán az egyszerű emberek életformáinak egy másik megnevezése, ez azt jelenti, hogy a piaci rendszer kialakulását magának a társadalom szervezetének a megváltozása kíséri. Így vált az emberi társadalom a gazdasági rendszer tartozékává.” A fordulópont valamikor a 19. században ment végbe, előtte ahogyan Polányi kimutatta és tudomásom szerint ezzel az állítással nem nagyon vitázik senki, a piac a társadalom kiegészítőjeként működött, egyfajta tartozéka a társadalomnak és ez a kapcsolat változott meg. Ez a nagy átalakulás. Polányi nagy érdeme, hogy ő már könyvében kimutatta, hogy ez az abszurd kapcsolat nem csak piac és ember között, hanem piac és környezet között is fennáll. Így egy olyan viszonyt, vagy rendszert hozott létre, amit a piaci elvek befolyásolnak, nem csak a gazdasági szférában, hanem a gazdaságon túli emberi és természeti környezetben egyaránt. Csak míg a humán szférában megindult egy nem is azonnali, de sürgető védekezési mechanizmus, mely majd a jóléti állam keretében csúcsosodik ki a 20. század utolsó harmadában, addig a környezetünk védelme egy jócskán megkésett folyamat eredményeként most kezdett nagyobb hangot kapni. Az eredményeket látva, és az erről alkotott tudásunkat megállapítva, egyaránt kijelenthető, hogy egyelőre a hangsúly valóban csak a „hangot kapni”-n van.
    Napjaink kapitalizmusát látva, legyen bármilyen jelző is e szó előtt, épp azon a három területen, melyet Polányi elemzett (környezet, ember, pénz), egyaránt az önszabályozási elv érvényesülése elleni tiltakozások bontakoznak ki. A jóléti állomok leépülésével, a pénzpiacok szabályozatlanságával, a természet szóbeli védelme láttán feltehető a kérdés, hogy vajon nem volt e mégiscsak Polányinak igaza, jelesül, hogy ezeken a területeken óriási károkat okoz a piaci elv egyeduralmának kísérlete? Ennél a kérdésnél akarok majd áttérni egy másik könyv elemzésével, ami a modern információs gazdaság elemzésével foglalkozik három kötetben.  Az olyan új gazdasági szerveződési elv, mely az információs technológiára támaszkodik és ez határozza meg a működési rendszerét, olyan hézagokat hagy a társadalom szövetében, vagy kapcsol le arról, legyen szó társadalmi csoportokról vagy akár egy egész kontinensről, hogy úgy látom érdemes elemezni és foglalkozni vele, így a következő bejegyzés az amerikai gettók világához fog kalauzolni. Az önszabályozó piaci logika milyen károkat hagyhat egy olyan társadalomban, mely e világ vezető gazdasági nagyhatalma.
   Érdemes lenne, majd akár Kínával is foglalkozni, hiszen most az a slágerország, ami rendkívül nagy sebességgel száguld az új világhatalmi pozíciójába; milyen óriási károkat szenved mind emberi, mind természeti környezetében. Oda lehetne csapni azt persze, hogy míg „emberanyagát” van miből pótolnia, addig természeti kincseit, értékeit, melyet hihetetlen sebességgel tesz tönkre, nem lesz e majd e Nagy Ugrás nagy botlásának sarokköve.  
 Talán kicsit csapongó lett e bejegyzés.    

Szólj hozzá!

Fejlődés?

2010.10.29. 16:55 stukker

Fejlődés?

 

 

   Az előző részt valahol ott hagytam abba, hogy megkérdőjelezhető a világunkban mindaz, amit fejlődésként szoktak aposztrofálni. Az új évezredben leginkább jellemző folyamatok – az élővilág pusztulása, túlnépesedés, szélsőséges társadalmi különbségek, ijesztő hatalomkoncentráció, pazarlás a természeti erőforrásokkal – nehezen egyeztethetőek össze a fejlődés fogalmával. Persze függ ez attól, mit is nevezünk fejlődésnek, mert valószínű, hogy mást fog rajta érteni egy gazdasági szakértő vagy egy politikus és mást fog rajta érteni egy környezetvédő. Mert míg az előbbiek a GDP igen egyszerű mérőszámát fogják tartani a fejlődés és társadalmuk egyedüli motorjaként, addig az utóbbiak szerint teljesen más fogalmakra van szükségünk társadalmunk és gazdaságunk megértésére. A GDP-vel fogok még részletesen foglalkozni később és annak alternatív megközelítéseivel. Ami itt most lényeges, hogy a fejlődés nem egy mennyiségi, hanem egy minőségi változás. A rendszerelmélet képviselői szerint egy állapotváltozás csak akkor tekinthető fejlődésnek, ha az, az érintett rendszer életképességét erősíti, tehát javítja a fennmaradás és a megújulás esélyeit. Az olyan új technológiák, teljesítmények, létesítmények melyek aláássák a rendszer megújuló képességeit, rombolják a környezetét és megborítják a rendszer dinamikus egyensúlyát, az a bomlás és az erózió tünetei, egyszóval nem fenntartható.  

   Ha így nézünk mai társadalmainkra, akkor észrevehető, hogy napjainkban egyik sem felel meg a fejlődés és fenntartható fogalmának ilyen értelmezése szerint. A paradoxon így úgyis megfogalmazható, hogy soha ennyi ember nem élt még e földön és a gyarapodás egyelőre megállíthatatlannak tűnik, ennek ellenére veszélyeztetett fajokká váltunk mi is, magunk által. Az ember embernek olyan modernkori farkasa, aki nem felfalja a másikat már, hanem már maga és a másik alatt is vágja a fát. A természettudósok szerint minden órában 1-2 faj tűnik el a föld színéről, így a faji diverzitás gazdagságának köszönhető, hogy végignézhetjük emberi sorsunk alakulását, mikor válhatunk mi a következővé. Ez csak az utóbbi 200 évben van így az emberiség történetében, mert amit ma tudományosan tradicionális társadalomnak hívnak, az tudott gondoskodni saját élővilágának és természeti erőforrásainak gazdagságával és fenntartásával. Persze nem azt akarom mondani, hogy visszavágyom abba a korszakba, csak azt, hogy sok dolgot lehet tanulni olyan korszakokból is, melyet ma már lenézünk és nem becsülünk. Így a kérdés az lehet, hogy mi változott az utóbbi időben, ami ennyire fenntarthatatlanná kezdett válni?

    A kérdés nem egyszerű, sőt nagyon összetett. A kritikusok szerint a legfőbb problémák: a tudományos-technikai tudás a haladás nevébe ágyazva, az egyéni célkövetést szolgáló szabadság-elv, a gazdaság haszonelvű szemlélete és ide lehet sorolni a képviselet és elszámolhatóság demokrácia deficitjét. Ezeket mind ki kell fejteni és részletezni kell majd, itt azonban most, hogy ne legyen túl hosszú ez a rész sem, csak egy szeletével foglalkozom, mégpedig az individualizmus modern válfajával.

  Ez a fogalom a felvilágosodás központi fogalma volt, mára pedig eléggé aggályossá vált. A jó társadalom fogalma is ebből született, magyarán a független egyének magatartása, célkövető tevékenységük révén kialakítja az ideális társadalmat, az egyéni képességek előre nem látható kibontakoztatása által. Az autonómia feltétele az egyéni választások függetlensége, a közjó puszta fikció, az egyéni célok egyeztetése tehát felesleges és elkerülhető. Ennek feltétele az egyetemes hozzáférhetőség a tetszőleges egyéni célok és szükségletek kielégítését szolgáló eszközökhöz. Tipikus megfogalmazása a gazdasági ember „homo oeconomicus” fogalma jellemzi, aki természetéből fakadóan kapzsi, versenyszellemű, racionális, számító, és állandóan materiális jólétének javításán fáradozik. Gyerekkortól kezdve azon fáradozunk, hogy elsajátítsuk a foglalkozáshoz szükséges alapokat, majd e jövedelmet, melyet ezáltal megszerzünk, szétszórjuk a piacon kapható javak és szolgáltatások között. Ismétlem ez gazdasági emberkép, de ha valójában belegondolunk saját élethelyzetünkbe, akkor ez nincsen és nem is lehet másképpen. Minden egyes lépésünket racionálisan hozzuk meg – mikor hol tanuljunk, mivel foglalkozunk, miből éljünk majd, stb… - mégis e folyamat egészét tekintve, gazdasági szempontból irracionális. Egész életünk során befektetünk, hogy később kiadhassunk, elhisszük, hogy természetes emberi tulajdonságunk az  egyre többet és többet akarás. Mindez a gazdasági emberkép, amúgy is tiszta fikció, hiszen legfontosabb választásaink nem egymástól független tárgyi célokra, hanem más személyekre és a társas együttélés módjára irányulnak. Mint ahogyan egyetlen ember sem maga természetének, tulajdonságainak pusztán a maga kovácsa, ezért ezt a szempontot jobb ha elvetjük a kínálati oldalból. Csak másoktól tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk, s azzá leszünk, amivé a létfontosságú másokhoz fűző kapcsolataink tesznek. Nem egyének alkotnak társadalmat, hanem a társadalom alkotja az egyént. Az erkölcsi személyiség szuverenitása nem valami természeti adottság, hanem kulturális teljesítmény, kapcsolataink minőségén múlik. Ez a szemlélet ez alapján az elv alapján fog eljutni annak felismeréséhez, hogy a cselekvés és a természet megőrzése elsősorban lokálisan valósulhat meg, olyan közösségben, melyet az ember ismer, és azt a magáénak érzi. Az individualizmusnak a legkárosabb következménye, így az lett, hogy erkölcsileg nem mondható meg, hogy ki mit csináljon és miért. Ezt elfogadhatjuk, de ezt aláássa az a folyamat, ami napjainkban úgy zajlik le, hogy pusztul magunk körül az élet és annak feltételei. Tehát míg az egyénre bízzuk azt hogy ő morálisan hogyan értékeli környezetét - feléli vagy nem érdekli egyszerűen - addig ez az ő  szíve ügye lehet, csak hogy ez a morális döntése kihat az én és mások személyes életére és annak feltételeire. Így ha az életet helyezzük előtérbe és ezt határozzuk meg a legfontosabb alapértéknek, akkor az individualista álláspont elvei tarthatatlanok többé. Ha a globalizációt, úgy határozzák meg ennek képviselői, hogy egymásra vagyunk utalva, akkor az alapértékeit valló egyének önmagukkal kerültek paradox helyzetbe…

 

5 komment

A probléma megfogalmazása, sorozat elindítása.

2010.10.28. 13:47 stukker

A probléma

 
   A szakdolgozatom kapcsán, mely az ipari kapitalizmus kialakulásának klasszikus szerzőivel foglalkozik és ezen szerzők elméleti fejtegetéseinek értelmezésével, számos kérdés merül fel az emberben napjaink globális kapitalizmusának kapcsán. Így nem árt megnézni a főbb tendenciákat a földünk, a természetünk, és társadalmainkban élő emberek kapcsán, hogy egy alapvető problémát lássunk és megfogalmazzunk olyan kérdéseket, melyekre radikálisan új válaszokat kell, hogy kapjunk. A legfontosabb ezek után pedig az, hogy megnézzük mai rendszerünk főbb vonásait, milyen alapelveken nyugszanak és ezek mennyire nem felelnek meg olyan követelményeknek, amely az életet, a boldogságot és egyáltalán a föld jövőjét tekinti a kiindulópontnak. Kicsit fellengzősnek hangzik, de a reményeim szerinti sorozat, melyet majd több részben fogok itt közölni, mindenki számára világos és érthető lesz, hogy lássa mit is szeretnék itt megfogalmazni. A legvégén pedig felvázolok egy olyan elméletet, mely ökopolitika néven ismert és egy teljesen új megoldási javaslatot vázol fel, ami kiút lehet egy teljesen félreértett és félrevezetett világból.
    Miért kell megkérdőjelezni mai világunk alapelveit és értékeit? Globalizált világban élünk, mondják immáron majdnem fél évszázada, melyet nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit is jelent pontosan, de mindenki valami olyasmit ért rajta, hogy egymásra vagyunk utalva, tehát nem tekinthetünk el attól sem akár, ami esetleg a földrész másik végén történik. Ha ez igaz, és véleményem szerint igaz lehet, akkor nézzük így mi is a főbb problémákat. Számokat és forrásokat nem fogok csatolni és hivatkozni, mert ezek olyan információk lesznek, hogy bárki beüti a google-ba és temérdek adatot fog találni ezekről a tendenciákról amiket most leírok.
 Ha minden eddigi civilizáció történetének nagy fordulópontjai leírhatóak az ökológiai komplexum elemei – a népesség, a társadalomi intézmények, a rendelkezésre álló technológia és a természeti létfeltételek – közötti dinamikus egyensúly megbomlásaként, akkor bizony a mi civilizációnk épp e fordulópont küszöbén (vagy már lehet, hogy a végén?) tart. Innen vagy fennmaradni vagy elbukni lehet. Mindegyikre akad példa. A bukásra talán a legérzékletesebb példa lehet a Húsvét-szigetek. Nem írom le a történetet, de egy linket bemásolok és mindenki elolvashatja ezt a drámai de igaz történetet. Link:
Nehéz megállapítani, hogy mi hol is tartunk ebben a folyamatban, de sok szerző szerint a mi civilizációnk is túllépte már azt a kritikus határt – magyarán a népesség robbanásszerű szaporodása, illetve a természet nagymértékű minőségi romlása miatt -, ahol már környezeti világunk helyreállításának lehetősége is kérdésessé vált. Földünk erőforrásait már olyan szinten feléltük, és olyan szinten fogyasztjuk, hogy nem lehetünk benne biztosak, hogy a jövőben sikerül e egyáltalán megállítani, nem hogy helyrehozni. Lehet, hogy nekünk se lesz csónakunk erről a helyről elevickélni, így pedig ez egy döntő tényező abban, hogy mielőbb cselekedni kellene. Tehát a földi ökoszisztéma az első és legfontosabb érv, hogy valamit nem jól csinálunk a világunkban, felborítottuk az egyensúlyt.
 De van más tényező is ami a mai világunk gyökeres átalakítása mellett szól. Ha már rohamosan éljük fel környezetünk erőforrásait, akkor azt gondolná az ember, hogy ez a földön élő emberiség egyre nagyobb hányadának jólétét okozza. De sajnos ez nincsen így. A szegénység világméretekben is növekszik, és nem csak abszolút, hanem relatív értelemben is. Ma az emberiség fele, mintegy 3 milliárd ember él napi 2,5 dollár alatt, és egyre többen halnak éhen. Ez egy újabb érv amellett, hogy valami más kiutat keressen magának az emberiség. Ezt még súlyosbítja az az érv is, hogy világméretekben növekszik az egyenlőtlenség a leggazdagabbak és a legszegényebbek emberek között is, tehát az emberek nagy többségének relatív „rosszérzése” a rendszer iránt további problémákat vet fel.
 Tönkretesszük a környezetünket, egyre többen szegényedünk és növekszik az egyenlőtlenség, akkor gondolhatnánk, hogy legalább a kevesek szerencsésebbike, akik a földrész boldogabbik felén élnek, talán tényleg boldogan élnek a technika csodás és egyre kényelmesebb vívmányai közepette. Az Egyesült Államokban készült felmérés szerint a nyolcvanas évek végén az amerikai polgárok pontosan ugyanakkora hányada (mintegy harmada) vallotta magát boldognak, mint harminc esztendővel korábban, noha az egy főre jutó fogyasztás időközben megduplázódott! Egy másik felmérés tanúsága szerint nagyon különböző jövedelemszintű országokban (mint például Nigéria és Japán) az emberek ugyanolyan mértékben vallották magukat boldognak. Ezek azt jelzik, hogy az alapszükségletek kielégítésén túl már vajmi kevés összefüggés mutatkozik a fogyasztás abszolút mértéke és a boldogság között.
   Ha valóban azt észleljük, hogy feléljük saját környezetünket egy olyan világért, amelyben a szegények száma növekszik, a gazdagok gazdagodnak a szegények szegényednek, és még a gazdagok sem vallják magukat mind boldognak, akkor ez egy elég rémisztő jel lehet arra, hogy valamit valóban nagyon elszúrtunk az utóbbi évszázadokban. Hogy mit szúrtunk el, és mi lehet a baj, az majd legközelebb kiderül.:) 
  Ez egy több részes sorozat lesz, ami nem tudom hogy hány részből fog állni és mennyi idő alatt fogom tudni befejezni, de előbb-utóbb kiírom magamból azt megígérem, főleg azért is mert engem hol megbotránkoztat, hol csodálkozom, hol tisztelem, hol megijedek attól ami a világunkban történik, de elmenni nem tudok mellette szó nélkül. Elég sok mindenről lesz szó terveim szerint (Gettókról, gyermekekről, Afrikáról, bűnöző gazdaságról- amiket a kapitalizmus fekete lyukainak nevez Castells), ami mind azt igyekszik bemutatni, hogy a mai világunk, társadalmaink nem fenntarthatóak hosszú távon és különböző szerzők szerint mi lehet a megoldás erre. Nem egy világvége elméletet akarok leírni, hanem olyan problémákat megfogalmazni melyek valóban léteznek és beszűkítik a jövő generációk életlehetőségeit. A lényeg persze, hogy vannak jó hírek is a megoldási javaslatok között, melyek számomra roppant izgalmas témát jelentenek, így ezeket is közlöm majd. Ennyi volt az ízelítő most.

2 komment

Velence

2010.08.17. 17:16 stukker

  Persze nem a talján Velencéről van szó hanem a mi kis hungarikum tavunkról. Holnap fél 9kor indul egy MÁV járat melyre bárki felszállhat kinek ideje és kedve szottyan majd csatlakozhat hozzánk egy kis minibicó túrára illetve egy kis esti kalandkocsmatúrára. Csütörtökön érkeznénk haza, szóval nem kell sokat gondolkodni csak jönni jönni és jönni. Petivel beszéltük hogy ha lenne rá igény - már pedig mi igényesek vagyunk - akkor kipróbálnánk a Wakeboard nevezetű vizisportágat is, melynek ára fél órára 2000Huf, de ha valaki ezt nem teheti meg akkor no problémo, max vadkempingezünk.:) Ruf An aki jönne.

2 komment