Első kerület. Buda. Több, mint másfél éve itt élem életem nagyobb részét, Megszoktam, megszerettem. Szeretek itt élni. Egy hegy és egy folyó választja el Pesttől,de mégis közel van, csak megbújik itt a hegy lábánál. Egy alagút mutatja a kivezető ösvényt. Szép csendben elrejtőzik a háttérben. Egy óázis. Fákkal, terekkel, parkokkal. Nem szoktam meg még ilyen hamar új területet, új embereket. Minden olyan más, mint Pest és mégis olyan közel van a zsibongó pesti élethez. Logodiban lakunk. Hányszor gyalogoltam már végig ezen az utcán, hol reggel, hol este, pedig milyen hosszú, de szerettem ezeket a sétákat. Néha elkalandozik a gondolat, de ha ránézek egy házra, épületre, tudom hogy mennyit kell még csörtetnem. Felettünk a vár. Budapest kevés helyén lehet bármikor nyugodtan sétálni, de itt lehet. Akármelyik irányt választja az ember, jó úton fog haladni. A házak falain költők, tudósok, híres emberek emléktáblái csüngenek. Könnyű belehelyeznie magát ebbe a környezetbe mindenkinek. A metropoliszban egy kis város, kis különálló elbarikádozott élettér. Olyan szorosan kötődik mégis minden mindenhez. Egy völgy az egész. De sokkal érdekesebb, amit Márai írt róla, talán valahogy én is így érzem:
"Pestre minden délután átmentem, elvégeztem dolgaimat, s aztán lehetőleg taxival végtattam vissza Budára; csak a Lánchíd budai hídfőjénél lélegeztem fel, amikor az Alagút kivágását s azon túl a Krisztina tér zöld lombjai megpillantottam. Nem bíztam Pestben. Semmi nem ízlett ott, a bor sem, az étel sem. Budán könnyebben lélegeztem. Olyan ismerős volt minden, mint vidéken, odahaza, nem éreztem azt a Pest-iszonyt, azt a naiv rettegést valami tisztátalantól, leküzdhetetlen idegentől... A "Krisztina", a régi negyed, békés kisvárosiasságával, harsány és egyáltalán nem ártalmatlan pletykáival, szemérmes és gőgös személyeskedésével, sok lombjával és füvével, káposztaszagú, elhanyagolt, olcsó bérű házaival, szerény kocsmáival és roskatag kávéházaival, tavaszi és nyári szerelmeseivel - télen és ősszel mintha kihalna vagy elköltözne a Krisztinából a szerelem - első pillanattól meghitten vett föl, rejtegetett és az otthon káprázatát adta... Ezen a vidéken, a kocsmákban valahogy ismerős volt az étel is; nem jó és nem rossz, csak éppen ismerős."
Mindig elterveztem, hogy jobban felfedezem ezt a vidéket magamnak, de olyan természetes volt hogy itt élek, úgy éreztem nincs rá szükségem. Most, hogy el kell mennünk, nagyon rossz érzés fogott el. El kell hagynom azt amit másfél éve minden nap látok, hallok, érzek. Még az alagútból kiáramló szmog szaga is hiányozni fog. Éjjelente ha kimentem rágyújtani mindig a várhoz vezető útra bámulok, ami mintha mindig csábítana felfelé, hogy bejárjam a hajnali órákban is e szerpentint. Nem fogtam még fel hogy el kell hagynom. Olyan érzés fogott el, mintha soha többet nem járhatnék erre és most a Krisztina minden egyes zugát meg kellene tekintenem, be kellene járnom, hogy örökre az emlékeimbe vésődjenek. Szakítunk Krisztinával. Elhagyom. Ő marad. Kicsit beleszerettem, de most meg kell csalnom.
