Két héttel ezelőtti.

   Vasárnap elutaztunk a közeli Mead-tóhoz, ami körülbelül 40 km-re van Vegastól. A Colorado folyót megakasztották a Hoover-gáttal és ezáltal alakult mesterséges tavon lehet különböző vizisportokat űzni. Mi Jet-skizni szerettünk volna, de a szerencsefaktorunknak köszönhetően az idő too windy volt a jegyeladók szerint, így az egész tavon tilos volt bármit is csinálni a fürdésen kívül. Viszont maga a tó egészen szép környezetben helyezkedik el a sivatag közepén, mint egy oázis, amit csupasz hegygerincek vesznek körül. Pár képet lőttünk róla, de kétlem, hogy visszaadná a hely atmoszféráját. A kikötőben rengeteg motorcsónak és jacht van lehorgonyozva, mellette egy kis bár, ahol megnéztük a ragyogó olasz csapat meccsét az angolok ellen. Norbi gyűlöli az olaszokat, én viszont imádom őket, ezért mindig dupla öröm a győzelmük.:) Két vegasi fószerrel néztük meg a meccset, akik kivételesen szeretik a focit, bár természetesen az angoloknak drukkoltak ők is. Nagyon közvetlenek és jó fejek voltak, végén még gratuláltak is nekem és a csapatomnak.:)

   Meccs után megmártóztunk, aztán megnéztük a Hoover-gátat. Hát erről is elég nehéz bármit is leírni, a látvány és a lenyűgöző méretei önmagáért beszéltek, a képek meg majd visszatükröznek belőle valamicskét. Amúgy kocsival mentünk, amit béreltünk és bár nem volt olcsó, ugyanakkor szerencsére jó sokat fogyasztott is…J

   Elég sokat pókerezünk élőben, de egyelőre nem akar megindulni felfele sehogy sem, ha pedig így marad az is lehet, hogy változtatunk a programon. Mindenesetre rengeteg leosztást beszélünk meg egymással, ami rengeteg pluszt jelent majd elkövetkezőkben. Találkoztunk már elég sok magyarral is, főként szintén cash gamesekkel, egyik sráccal a Rioban beszélgetjük a handeket. Na ez körülbelül két hetes bejegyzés volt, csak nem sikerült feltenni azóta.

Friss élmények. Édentől keletre.  

   Most szombaton Norbi elkezdte játszani a Main Eventet és tovább is jutott, ami azt jelentette, hogy legközelebb ma folytatja a játékot, remélem sikeresen és odaér majd. Viszont így maradt két szabad napunk (vasárnap és hétfő), ezért azt beszéltük meg, hogy vasárnap korán felkelünk és kibérelünk két napra megint egy kocsit, majd visszamegyünk a Mead-tóhoz és végre jetskizünk. Na már most a korán felkelés nem sikerült, ennek ellenére délután kettő körül kivettük a kocsit és elindultunk a Mead-tóhoz. A probléma az volt ezúttal, hogy túl későn értünk ki, így megint nem sikerült a jetskizés.:)

   Délután öt órakor a Mead-tó partján üldögélve, szikraként pattant ki a fejemből, hogy menjünk el Los Angelesbe. A felszerelésünk abban a pillanatban egy extra fürdő nadrág, papucs és törölköző volt, így Norbi hezitálni kezdett, de sikerült gyorsan rábeszélni, hogy ez még sok is lesz Los Angelesben, így délután ötkor kocsiba pattantunk és irány a nyugati part.:)

   Végre elkapott a régen várt kerouac-i feeling és már az úton is voltunk. Zsebünkben egy Vegas térképpel, hátoldálán pedig pár vastagabb vonallal megfűszerezett, nyugati parti irányt jelölő mini ábrával, nekivágtunk. Azt se tudtuk, hány mérföld lehet nagyjából az egész túra, de mentünk. A sivatag közepén pár poros benzinkút, ahol a kocsit telepakoltuk benzinnel, a felszerelésünket pedig kibővítettük néhány palack vízzel. Néha az utat keresztbeszelték a ZZXyZZ nevű roadok (fényképen elkaptam), de az akadálytalannak tűnő túra egy kisebb torlódássá változott elhagyva a Buffalo Bills-i szórakoztató komplexumot, de ezt a néhány mérföldet leszámítva simán tudtunk haladni. Rádiónk hangerejét feltoltuk, majd a porfelhők és sziklás csúcsok között dübörögtek a jobbnál jobb slágerek a piros Toyota Corollánkból. A végtelennek látszó kocsikázást nem sok település tarkította, ami így számomra még élvezetesebbé tette a kis kiruccanásunkat.

   A korom sötétben csak a csillagok és a sorban haladó autók csillogó fényei látszottak a körülöttünk elterelő nagy sivatagban. Los Angeles fényei olyan éjfél tájban villantak fel előttünk először és mivel nem tudtuk, hogy hova is tartunk pontosan, ezért az első Long Beach (Figyelem! Ez nem egy koktél) feliratú táblánál felvettük a már pontosított új útirányunkat. Azért azt így visszatekintve tudni kell, hogy Los Angelesben több autópálya van, mint Magyarországon együttvéve, szóval nem egy egyszerű mutatvány a közlekedés, legalábbis egy olyan térképpel a kezünkben, amit mi használtunk. Én töltöttem be a navigátor szerepét, Norbi pedig hajtotta a lovat. Tekintve, hogy Long Beach-ről se tudtunk semmit -  ellenben képzeletünkben egy parti korzó, bulizó emberek és rengeteg szórakozóhely élt – így hamar rá kellett ébrednünk arra, hogy bizony ennek a nagy része (úgy körülbelül egy budai terület) bizony kikötő és gyárak garmadája. Olyan hajnal egy óra tájékán sikerült találni egy elég kellemes környezetet, ami már a kikapcsolódás elvárt követelményeinek is megfelelt, így elkezdtünk szálláshelyet keresgélni. Nagyjából félóra séta, kérdezősködés, terepfelmérés után sikerült is találni egy nagyon jó kis hotelt, bár nem volt túl olcsó viszont választási lehetőségünk se volt túl sok, mivel a legtöbb általunk szállodának tekintett épület sajnos bankként funkcionált, még hozzá a világ vezető cégeinek otthonaként.

   A globalizációs felvonulásunk elmaradt, mivel energiáink megmaradt részét inkább egy ír pubra koncentráltuk, ahol már az élő zenét lekéstük, de a megérdemelt Guinessünket még megkaptuk. Sajnos későn vettem észre, hogy volt Pale Ale sör is, így még mindig nem sikerült megkóstolnom, pedig a pókerasztal mellett az egyik srác ezt ajánlotta nekem. Amúgy az általunk nagyra tartott Heineken sört - amit sznob barátaink előszeretettel fogyasztanak otthon, mert drága -, itt nem isszák, legalábbis akiket eddig megkérdeztem mind azt mondta, hogy az egy szar sör.

   Az ír pub, kettő körül bezárt és mivel mi is elég fáradtak voltunk már, ezért visszamentünk az új hotelünkbe, ahol bekapcsolva a tévét megpillantottuk az evolúció című filmet. Nos ez engem annyira izgalomba hozott (nem maga a film, hanem az, hogy mennyire gagyi), hogy gyorsan előkerült a mini bárból a Francis Coppola márkájú fehér bor, amit Norbival két korttyal magunkba vákumoztunk, majd lefeküdtünk.

   Másnap reggel felkelvén Los Angelesben, nem igazán tudtuk merre vegyük az irányt, főleg, hogy azt se tudtuk pontosan hol is vagyunk, így először egy reggeli mellett döntöttünk. Ez egy mexikói gyors étteremben történt meg, ahol két pizzát kértünk, ám legnagyobb meglepetésünkre két óriási chipset kaptunk, amin volt pár feltét. Maradjunk annyiban, hogy eddig az amerikai gasztronómiai szokások nem ejtettek minket rabul, sőt már ott tartunk, hogy nem tudjuk mit együnk.:) A reggeli után úgy döntöttünk, hogy meg kellene nézni most már ténylegesen is ezt a nyugati partot óceánostúl mindenestül, szóval előkerült megint a megatérképünk és megpillantottuk rajta Malibut, és bár van Los Angelesben Aquarium, Hollywood és még minden más, minket ez vonzott a leginkább az idő hiányában.

   Ehhez gyakorlatilag meg kellett kerülnünk az egész várost, de ez a méter pontosságú térképünkkel nem is lehetett akadály, hiszen egy húsz milliós metropolisz nem lehet olyan nagy, hogy bármi nehézségbe ütközzünk. Egy jó száz kilométeres kocsikázás után, úgy hogy ténylegesen nem tévedtünk el, végre megpillanthattuk a képzeletemben élt látványt. Az út egyik oldalán meredek sziklák, a másikon pedig maga az óceán homokos tengerparttal, a vízben szörföző emberekkel, a parton sirályok között napozó férfiakkal és nőkkel. Erre vágytam már a leginkább az út során és végre ott vagyunk. Gyorsan le is mentünk a partra, belerongyoltunk a hullámzó óceán kék vizébe és bár úszni nem nagyon lehetett és sziklás volt a parttól távolodva is a meder, de engem ez már kicsit sem érdekelt. Kifeküdtünk a partra és csak élveztük a lágy szellő között simogató napsugarat, az óceán hullámzó robaját, a parti homok meleget adó fekhelyét és a sirályok elrepülő károgását. Végre nem Vegasban vagyunk az embertelen tömeg között, hanem egy emberibb, nyugodt helyen, Malibu partjainál.

   Délután öt óra körül elindultunk visszafele Vegas felé, mivel Norbinak vissza kellett érnie, hogy pár órát tudjon aludni a mai napra. Végigmentünk a parton, egészen addig amíg egy hegyi úton keresztül vissza nem találunk Los Angeles széléig, ahol autópályán tudjuk folytatni a hazamenetelünket. Ez a hegyi út viszont kárpótolt minket a sok autópályázás után. Keskeny szerpentinen hágtunk egyre magasabbra a sziklákon, míg visszafele tekintve láttuk az óceánt, oldalirányban pedig a meredek falakon szőlőültetvények terültek el. Itt is sikerült pár képet elkapnunk, de sajnos semennyire sem adja vissza azt az élményt. A hegygerincet elhagyva egy igazi kis amerikai várossal találkoztunk, széles utcákkal, rendezett parkokkal és házakkal, bicikliző emberekkel, szóval egy igazán élhető kisvárosi Amerikával. Itt rámentünk aztán az autópályára, és mivel valahogyan megint vissza kellett találnunk a megfelelő útra, újra a térképünkre, de inkább az intuíciónkra kellett hagyatkoznunk. Amúgy szerintem a húsz milliós metropoliszban, körülbelül az emberek harmada mindig úton lehet, eszméletlen mennyi autó halad a kétszer hatsávos utakon. És ami még borzasztóbb, általában egy ember egy kocsiban utazik, olyannyira, hogy külön sávon haladhatsz itt, ha az autóban legalább két ember utazik! Szóval a szmog világvárosában, nem biztos, hogy csak az ember szaporodott túl, hanem az igényei is.

   Viszont mi most is egyszerre megtaláltuk a hazafele vezető 15-ös országutat, egy jó másfél órás Los Angeles-i autópályázás után, így aztán újra megkezdhettük a négy órás sivatagi utat korom sötétben.

   Ez a két nap biztosan az emlékeim között marad örökre.