Pár szó erejéig érdemes foglalkozni kicsit az elmúlt pár nap honi futballeseményeivel. Szép lassan mindenki lehiggad, lenyugszik és folytatja tovább mindenki a maga életét futballal vagy anélkül. A tényeket mindenki ismeri, de azért megemlítem. Bukarestben a válogatottunk kikapott 3:0-ra, idehaza pedig elvertük az észtek legkiválóbbjait 5:1-re.
Nem vagyok a magyar futball legnagyobb védelmezője, ugyanakkor mint sokan mások én is imádom ezt a sportot. Bár ennek a bejegyzésnek a témája nem ez lesz, de én se támogatom a magyar futballba ölt stadionmilliárdokat. Ezt csak azért említem meg, mert ez is közrejátszott abban a felfokozott futball-lázban, ami körbelengte az egész országot péntek délután. Eredményt vártunk, kijutási lehetőséget végre egy nagy világeseményre. Ezzel szemben mindenki csalódott, anyázott, elküldte a válogatott játékosait és edzőit egy hidegebb éghajlatra.
Az elmúlt harminc évben ugyanez a folyamat játszódott le minden egyes selejtezősorozat kapcsán: új kapitány nagy várakozásokkal, szokásos ígérgetésekkel, aztán jönnek az első pontvesztések, majd egy sorsdöntő meccs felfokozott várakozásokkal, végül nagy csalódások és matematikai esélyek számlálása, míg legvégül új kapitány…
A realitások pedig régóta ellene vannak az ilyen szintű várakozásoknak. Csak szintén a tények kedvéért, a magyar válogatottat a negyedik kalapból sorsolták ki, úgy hogy az ötödik helyezett észt csapat az előző selejtezősorozatban második helyen végzett és Írország ellen elszenvedett kvalifikációs vereségük okozta csak azt, hogy nem lehettek ott az Európa Bajnokságon. Ez azt jelenti, hogy a papírforma a csoportban megszerzett negyedik hely lenne. Ezzel szemben az MLSZ-elnök és Egervári Sándor is azt nyilatkozta a sorsolás után, hogy cél a második hely megszerzése és ezért mindent meg is tesznek. Ezért én őket nem is hibáztatom, hiszen Magyarországon mi mást lehetne nyilatkozni az ő helyzetükben, ha nem így tennének, akkor azért támadnák őket hevesen a szurkolók.
Jelen pillanatban ott tartunk, hogy másodikak vagyunk a csoportban két meccsel a vége előtt és van esélyünk (még ha minimális is) megszerezni a második helyet. Nincsenek kétségeim, ez nem fog bekövetkezni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Egervári csapata majdnem elverte itthon a románokat, és négy pontot szereztünk az ellen a török válogatott ellen, amely sokkal jobb erőkből áll, mint a mi a válogatottunk. Ez a négy pont a törökök ellen bravúr! Ezen kívül oda-vissza elvertük az észteket, ami szintén nem papírforma eredmény. Ez a hat pont kötelezőnek tűnhet, ugyanakkor eddig erre se voltak képesek a válogatottjaink.
Szóval összefoglalva az eddigieket. Lehet kritizálni egy csapatot, mert nem hajtottak Bukarestben, de ott kikapni nem olyan nagy szégyen, ugyanis nem nyerni járnak oda a csapatok, még ha most a töröknek sikerült is. Én az eddigi eredményeket abszolút sikernek könyvelem el ettől a csapattól, ugyanis ezek az előzetes várakozásokkal szemben sokkal jobbak! Ez független attól, hogy az embernek mi a véleménye Egervári Sándorról, vagy éppen a játékosokról.
Ezért érthetetlen az a magyar szurkolói mentalitás, hogy péntek délután még fél karját és lábát odaadná egy győzelemért, majd másfél óra után legszívesebben, mint egy szír felkelő kitépné a játékosaink szívét és rituálisan elfogyasztaná azt ország-világ előtt. Ebből a szempontból tökéletesen egyetértek Dzsudzsák Balázzsal, aki ennek hangot is adott az észtek elleni meccs után, csak éppen nem túl jól fogalmazott. Nem normális, ha ekkora érzelmi hullámvölgyet okoz egy futballmeccs, legalábbis úgy nem az, ha ennek nincs semmilyen reális alapja. Nézzük meg hol tart a magyar futball! Nincsenek csapataink, játékosaink és ami a legfontosabb, nincsen egy épkézláb magyar edző, amiből viszont minden településen legalább egynek kellene lennie. A foci is ugyanúgy működik, mint az oktatás. Ha nincsenek rendes szakemberek, akkor a legtehetségesebb gyermekekből is csak középszintűek lesznek.
Ezekkel összehasonlítva, mind a román, mind a török futball fényévnyire előttünk jár, még akkor is, ha éppen mind a két csapat válogatottja jelenleg nem a legerősebb. Ezekért pedig nem a magyar játékosok a felelősek, ők olyanok amilyeneknek nevelték őket. Ha pedig a Dzsudzsák milliárdokat keres, akkor annyit keres. Ugyanis ez élsport, mégpedig olyan sport, amibe a legtöbb pénz van Európában. Ha egy klub milliárdokat fizet a Dzsudzsáknak, akkor annyit fizet, akik pedig irigykednek rá, azoknak csak azt tudom mondani, hogy nekik is volt vagy van lehetőségük annyit keresni, ha legalább úgy fociznak majd, mint ő. Ezért lehet szidni a klubokat, elnököket, akárkit, de erről megint csak nem a játékosok tehetnek.
Azért is lehet szidni őket, mert nem hajtottak, küzdöttek a pályán és lélektelenül játszottak. Lehet, de szerintem nem ez volt a baj, hanem az hogy nem volt nálunk a labda. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is aki a pályán volt, ne tett volna meg a győzelemért mindent. Észtek ellen láttuk, hogy javítottak és hogy mennyire „mentek” a játékosok, de csak azért mert szerényebb képességű csapat volt, ahol sikerült labdába is érnünk.
Egy szó, mint száz, szerintem kicsit realistábban kellene hozzáállni a magyar válogatott játékosaihoz. A számonkérést nem rajtuk, hanem ott kellene kezdeni, hogy egy egységes koncepciót kellene kidolgozni az edzőképzés területén, majd az utánpótlásban és akkor talán 20 év múlva van reális alapja győzelemre játszani Bukarestben. Addig felesleges szívrohamot kapni egy válogatott meccsen, arra ott van a kézilabda. Így talán a futball-lázból sem lesz futball-lázadás.
