Tegnapi nap egy világ tört össsze bennem. Sose tértem ilyen lelkiállapotba haza az utóbbi időben.Majdnem sírtam.Nem tudtam. Csak köpködtem. Mint azelőtt a hamburgerből a csalamádét. De az más volt, most keserűen köpködtem. Akkor nevetve, mosolyogva.

Hihetetlen történet, melyet nagyon nehezen tudok csak leírni. Minden jól kezdődött de a vége.Csak a vége... Egy kocsmába voltunk a csoporttársaimmal, ahol kártyáztunk meg iszogattunk. Ez nem lényeg. Jól éreztem magam. Egészen addig. De ne menjünk ennyire előre. Roppantul megéheztem, a zsugázás közben. Így elterveztem, hogy hazafele enni fogok valamit. Igen!És ekkor beugrott hogy egy xxxcsalamádésxxx-es hamburgert ennék a moszka téren. A Dózsa György útról mentem haza éjszakai járattal. Útközben megannyi gyorsétterem, gyrosos, hamburgeres, hotdogos de nem tudtam másra gondolni, minthogy nem csalhatom meg azt az ízt. Nem ehetek máshol, ezt nem tehetem. Össze is állt már az ízvarázs a számban. Csorgó nyállal szeltem a 906os éjszakain az utakat. Jászai, Margit híd, Duna, mind gyönyörű, de akkor nem tudtam másra gondolni, csak ahogy beleharapok a több napos zsemlébe és a folyó kecsapra, meg valami fehérre, ami majdnem majonéz és csak ömlik, szabadul ki a szendvicsből és egyenesen az éjszakai partymezemre folyik. De nem érdelnek ezek, csak az íz. Gasztronómiai élvezet. A magyaros hamburger. Csak a név az amerikai. Minden más a miénk. Zsömle, mangalica hús, piros fehér folyadék és a csalamádé. Azaz a csalamádéba van minden. Itt nem a zsömle tart össze. Ahogy megpillantom a csalamádét. Ahogy ezerszer megkértem hogy kevés csalamádét rakjanak bele, de az egy lapátnyi volt.Az Istenit!! De most sokat kérnék sokat. Bárcsak tudnám mondani, hogy még még, ne sajnáld ki a csalamádét.

Leszálltam az éjszakairól. Bezárt ablakok. Rendőrök a téren cikáznak. A hajléktalanok az üres boros flakonokat rugdossák. Márcsak pár lépés és ott vagyok. Sírni tudnék, mikor megpillantom a lehúzott ablakokat. Nem alszik senki se bent. Üres. Akárcsak ez az érzés. Sírni tudtam volna. Hányszor és hányszor ettünk ott visítva a röhögéstől, mikor megpillantottuk a csalamádés lapátot. Vége. Akárcsak a nosztalgiának. Modernek vagyunk.