Gondoltam írok egy újabb komolyat, amolyan életérzést, életpillanatot.
A minap amikor egy parkon mentem keresztül megláttam egy idős embert két fiatal gyermekkel, akik valószínű az unokái lehettek. A gyerekek játszadoztak a parkban, ugráltak, nevetgéltek, az ősz által lehullajtott faleveleket dobálták egymásra, melyek a park zöld gyepjét festették át barnára. E két szín akár jellemezhetné a fiatalságot és az öregséget is. A zöld gyep melyről, a gyerekek dobálták le az elhullajtott, elszáradt barnácska faleveleket. Mintha újjaikkal mutatnák a generációváltás fájdalmas vagy gyönyörű pillanatait. Az elmúlás vagy az újjászületés kínos percei, melyek az idősek számára félelemmel, nosztalgiával vagy örömmel töltik el a szívüket. Kívülállóként szörnyen megfogtak e pillanatok.
A gyermeknevelés nehéz percei. Egy idős ember, aki próbálja az újonnan érkezők számára átadni az ismereteit, tapasztalatait, melyek segítik az élethez, a világhoz való megismerkedéshez. Az élet szerszámosládáját próbálja átadni darabonként mellyel felépítik a saját kis világukat. Ezen tapasztalatok igazítják el az élethez, hogy a mindennapokba "beleéljen", ha szabad ilyen csúnyán fogalmazni. A legnehezebb viszont az, hogy sikerüljön is nekik átélni ezt a mindennapokba beleszokott életet, hogy megtanítsák észrevenni a gyermeket az életben rejtőző furcsaságokra, különlegességekre és szépségekre a későbbiekben.
Engem az fogott meg ebben a három emberben, hogy az idős ember nem a gyermekek játszadozásait nézte, hanem egy öreg fát. Csak nézte, nézte az öreg fát. Nem vette le róla tekintetét. Ez fogott meg, ahogy sétáltam. Megálltam és néztem egy ideig ezt az öregembert. Miért nem a gyermekeket nézte? Mi fogta meg annyira abban a fában? Szerintem szörnyen furcsa. Bámulta azt az öreg fát, gondolatait beléhasította és csak nézte. Talán saját magát látta benne. Az öregséget, az elmúlást. Elszomorította a látvány. Talán ő is itt játszadozott régen a nagypapájával, ugyanennél a fánál, amikor még mindketten fiatalok voltak. Talán. Abban a nézésben a halál, az elmúlás látszott. A félelem a szívében, mely szörnyen felkavarta. Talán. A nagyság, mellyel a fa rendelkezik. Ő még erős, ő még most is fiatalnak tűnik. A fa maradni fog, de neki menni kell. Micsoda érzés lehet. Micsoda szörnyű érzés. Egy szempillantás alatt kivetítődik az élete a fára mint egy filmvászonra. Játszák, játszák, de lassan más film lesz rajta. Más történet. Az övére talán csak a fa fog emlékezni.
A fa, melynek tekintete már a két kis gyermekre irányul...
Nézzük máshogy e történetet, versben. Talán jobban visszatudom adni:
Mi ez a hang mely felkavar?
Falevelek suhogásában egy gyermeki kacaj,
dobja el lelkedtől az utcai morajt.
Tovább mennél, ha tudnád, ha tudnál
de megfog mint régen mikor te álltál
Fagyos téli délután az öreg fánál.
Emlékszel a szóra melyet te mondtál
mikor fiatal voltál majd így szóltál:
"Mit tegyek ha jövőbe nézek emberek?
Félelemmel tölt el s nem merek.
Mikor még gyerek voltam emlékszem a kézre
mely a fejemet cirógatni kérte
Az arcra és a mozdulatra
az ajtón visszanéző fordulatra
Majd papám kedves halk hangjára
Hátrafésült ősz hajára."
Most belédhasít akár egy tüzes villám
érzed hogy az életed többet kínál
mégis ez a fa örökké fennáll.
Nem mozog marad, mégis többet lát
épp ezért irigyled az öreg fát.
Egy helyben marad, de mindig más
néha árnyékot vet rád
de embernek mindig védelmet kínál.
A természet király föléd magasodik
az emberi természet mely ellen hadakozik
mert azt hiába is élteti
ha ő mindig megöleti.
Mégis ő az erő és ezt tudod
falevelek hangja mely megadatott
ébresztett rá hogy ő a nagyobb.
A fa marad csak te vénülsz
Lelkedben már a koporsójába készülsz.
Így nyomják el a gyermeki hangokat a levelek
Köszönsz nekik majd nagyokat, hogy Isten Veletek!
