Ez a cikk Georg Simmelről készített kivonatom egyik fejezete - jelesül a legutolsó - amit már elég régen írtam, mégis most közzéteszem, mert egy rendkívül gondolatébresztő szerzőről van szó, akit a szociológia berkein kívül sajnos nem igen ismernek. Közel 150 évvel ezelőtt született német szerzőről van szó, akinek impresszionisztikus írásait még napjainkban is élmény olvasni vagy jelen esetben újraolvasni. Ez a kivonat Simmel fő művéből származik A pénz filozófiájából, annak is az utolsó fejezeteiből, amely a modern kultúra tragédiájával, annak is csak az egyik részproblémájával foglalkozik. Simmel a művét amúgy két részre tagolta, egy analitikusra és egy szintetikusra, amelyben az első részben a) a pénz elméleti megalapozását tekintette fontosnak, addig a második részben b) a pénznek a társadalomra, kultúrára és az egyénre gyakorolt hatását vette górcső alá.
Mindjárt egy súlyos megállapítással kezdhetjük - in medias res – az elemzést, miszerint a szerző az egyéni szabadság és az egyén kiteljesedését nem látta megvalósíthatónak a modern kultúra keretei között. A szubjektív és az objektív kultúra kettészakadása az egyének kultúráját nem segítette olyan mértékben kibontakoztatni, ahogyan azt remélték a korabeli gondolkodók, sőt sok szempontból inkább visszafele fejlődött. „Ha a mostani kultúrát összehasonlítjuk mondjuk a száz év előttivel, akkor – sok egyedi kivételt megengedve – joggal mondhatjuk: hallatlanul kimunkált mindaz, ami életünket kitölti és körülveszi: a szerszámok, a közlekedési eszközök, a tudomány, a technika és a művészet termékei. Az egyének kultúrája azonban, legalábbis a népesség magasabb rétegeiben, semmiképpen sem haladt előre ilyen mértékben, sőt azt mondhatjuk, hogy sok szempontból visszafejlődött.” (Simmel, 2004, 563.) Ez a kultúrkritika hatja át az egész mű mondanivalóját. A modern korban rengeteg kulturális termék, tudás, ismeret halmozódott fel (objektív kultúra), de az egyén ezzel szemben egyre kevesebbet képes elsajátítani (szubjektív kultúra). Az objektív és a szubjektív kultúrának a kettészakadását Simmel egyrészt a nagyobb népességgel, a „kör nagyságával” magyarázta, másrészt a munkamegosztással. Mindkét magyarázat egyszerű és világos, hiszen nagyobb társadalmi közegben, minden egyes egyénnel nő az objektív kultúra köre, viszont ez fokozza a távolságot az egyén és az „összkultúra” elsajátításának lehetősége között. A munkamegosztás pedig a specializáció révén csak az emberi képességek nagyon csekély hányadára tart számot az egyének sokoldalúságának idealizált részéből, ráadásul ez az egy tevékenység elszívja az emberi energia nagy részét és így az egyének képtelenné válnak a kulturális szféra megismerésére. „Az egyoldalú tevékenység eredményeképpen általában kevés haszonnal jár az egységes össz-személyiség szempontjából; sok szempontból egyenesen károsan hat, miután az én harmonikus kifejlődéséhez szükséges erőcentrumok egyikét elszívja tőle…” (Uo, 2004, 571.)
A szubjektív kultúra nem lehet képes az objektív tartalmaknak a teljes megismerésére, elsajátítására, ez pedig törést okoz, kettészakad az objektív és a szubjektív kultúra világa. Ez azért tragédia Simmel érvelése szerint, mert a kultúra mindig bizonyos életlehetőségeket fogalmaz meg, ha pedig erről lemaradunk, akkor a saját korunk megismeréséről maradunk le. Nem tudjuk feldolgozni, sőt megismerni sem a saját korunk problémáit, ezzel pedig elveszítjük kortársi mivoltunk értékét. De ami Simmel szerint még fontosabb, hogy a kultúra az életlehetőségek megfogalmazásával és ennek az egyének részéről történő lemaradásával, megismerhetetlenségével, önmagunk megismerésének lehetőségét veszíthetjük el, ezáltal pedig a személyiségünk torzulását veszélyeztetjük. Ezt erősíti Simmel szerint az is, hogy míg régen a képzés az emberek személyiségének belső értékeinek kialakítására irányult, addig a modern képzés a pusztán tárgyi világ megismerésének eszközeit sajátítja el, így az egyének a rájuk zúduló kulturális termékek terhe alatt összeroskadnak, hiszen nem képesek ezek között eligazodni.
Ennek a sajátos lelki alkatnak a megvalósulását látta Simmel a nagyvárosi életben vagy akár a divatnak az emberre gyakorolt hatásában is. A divat is olyan nyughatatlan lelki alkatot teremt, mely egyrészt az egyént az elkülönülés lehetőségének illúziójával táplálja, másrészt éppen azáltal, hogy a divat mégiscsak réteg kultúra, az egyént rajta kívül álló azonosságtudattal is ellátja. „Simmel a divat jelenségét határozottan az önállótlan, tragikus módon fragmentált személyiséghez köti, és szomorúan konstatálja e téren is [a modern] személy jelentéktelenségét, képtelenségét arra, hogy létezését kizárólag saját magából kiindulva tegye egyénivé.” (Felkai, 2007, 89.)
Simmel a pénzkultúrát, a kapitalizmust tartotta a kultúra szétesésének legfőbb okozójaként. Olyan itt nem részletezett jelenségeket elemzett még, mint a modern kultúra boldogtalansága, a minőségveszteség vagy nivellálódás, a távolságtartás, az objektív és a szubjektív kultúra kettéhasadása (most csak ez utóbbival foglalkoztam fentebb) mind azt eredményezi, hogy a modern kor embere képtelen önmaga személyiségének megjelenítésére, kifejtésére, aki így egy nyughatatlan lelkivilágra tesz szert, aki mindig újabb és újabb izgalmakat keres, de sose találhat végérvényes kielégülést, megnyugvást. „A végérvényesség hiánya a lélek központjában arra ösztönöz, hogy egyre újabb izgalmakban, érzéki szenzációkban, külső tevékenységekben keressünk pillanatnyi kielégülést; így vonva be a maga részéről bennünket a hiány a kusza ingatagságába és nyughatatlanságába, amely hol úgy nyilvánul meg, mint nagyvárosi nyüzsgés, hol úgy, mint utazási mánia, hol mint vad verseny, hol mint a sajátosan modern hűtlenség az ízlés, a stílusok, az érzületek és a kapcsolatok területén.” (Simmel, 2004, 613.)
Ez a Simmel által leírt modern kor emberének lelki alkata kísértetiesen hasonlít Fredric Jameson posztmodern emberének kordiagnosztikai látleletére, amelyben már a „szubjektum elidegenedésének helyét átvette a szubjektum széttöredezése.” (Jameson, 2010, 35.) Nála nem arról van már szó, hogy az egyén képtelen megjeleníteni a szubjektum egészét, hanem arról, hogy ez a mai világban sose lehet lezárt, egész Én; ami szintén a kultúrának a gyorsan, rohamléptékben váltakozó tartalmú tematikájából, értékváltozásaiból következik. Ha pedig a szubjektum mégis arra törekedne, azért súlyos árat kellene fizetnie az egyénnek, mert elzárja magát az állandóan változó és sebesen mozgó külvilágtól, annak változó értékeitől, ezáltal pedig annak megértésétől, megjelenítésétől. „Ha egyéni szubjektivitásunkat önmagában is megálló mezőként és zárt világként alkotjuk meg, akkor minden mástól elzárjuk és a monász lélektelen magányára kárhoztatjuk, élve elássuk és egy kijárat nélküli börtöncellába száműzzük magunkat.” (Uo. 2010, 36.)
Irodalom:
Felkai Gábor 2007. A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig. II. kötet.
Budapest, Századvég Kiadó.
Jameson, Fredric 2010. A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája.
Budapest, Noran Libro Kiadó.
Simmel, Georg 2004. A pénz filozófiája. Budapest, Osiris Kiadó.
