Dilthey egész munkásságában tetten érhetők Droysen és Humboldt alapvető kérdései a történelem mibenlétéről. A szellemtudományok ismeretelméleti problémái ugyanúgy gyötörték őt is, akárcsak a módszertani kérdések precízebb megválaszolására tett kísérletei, melyek továbbgondolásában szintén elévülhetetlen szerepet játszottak elődei munkái. Dilthey is osztotta azt a nézetet, hogy a szellemtudományok is képesek olyan általános igazságok megfogalmazására, mint a természettudományok, csak az előbbiek alapvetően más metodikai eljárást követnek, lévén más a kutatásuk tárgya is. A szellemtudományokon belül egész életében kiemelten foglalkozott a történeti megismerés problematikájával és annak lehetőségeivel. Alapvetően két külön korszak figyelhető meg Dilthey törekvéseiben; az első korai szakaszában a történeti megismerés módszerében a pszichológiának szánt elsődleges szerepet, míg a későbbiekben ettől eltávolodva egyre közelebb került a hermeneutikai metodológia primátusához.
A szellemtudományok közös ismertetőjegye, hogy „mindezen tudományok ugyanarra a nagy tényre vonatkoznak: az emberi nemre.” (Dilhey, 1910, 273) Mivel a megismerő maga az ember, ezért a számára külsődleges természettudományi jelenségeknél lehetséges a megfigyelés objektivitása, ugyanakkor a szellemtudományokon belül ez lehetetlen, ahol a megismerés tárgya maga az ember, ezáltal az emberi szubjektivitást sohase zárhatjuk ki a megismerés folyamatából. A szellemtudományokon belül „nem tudunk olyan egzakt, kauzális ismeretet létrehozni, amely kizárná a megítélést. Semmiféle szellemi kémia nem választhatja le ezt a történelmi ismeretről, ameddig a megismerő az egész ember.” (Dilthey, 1883, 94)
Dilthey nem azt állítja, hogy nem ismerhető meg a múlt, hanem csak azt, hogy a múlt objektív megismerése kétséges, éppen azáltal, hogy a megismerő alanya és tárgya maga az ember. Ugyanakkor éppen ezért lehetséges számunkra a múltról való tudás képessége, hiszen az elmúlt történeti világban, ami létrejött az bizonyosan az ember által meghatározott cselekedetek eredményei, amelyet ki más értene meg jobban, mint maga a történelmi tudatára ébredt ember(iség). Ahogyan Breisach megjegyzi Diltheyről: „Az emberi szférában a természetből hiányzó jelenségeket fedezett fel: szándékokat, terveket, célokat, illetve az általuk vezérelt cselekedeteket.” (Breisach, 2004, 288.) A megismerő is az emberi szféra keretein belül létezik ezért ez biztosítja számára a megértés képességének univerzalitását, amelynek kategóriáit az élet megértésén keresztül dolgozta ki Dilthey. „Meg volt róla győződve, hogy lehetséges a valóságos történelem vizsgálata, mégpedig a benne működő élet megértésén keresztül. A történelemben és kultúrában működő élet megértése azonban nem a közvetlen intuíció mentén halad, hanem bizonyos általánosan érvényes feltételekhez kötődik, és ezek az általánosan érvényes feltételek jelölik ki a szellemtudományok módszertanát és ismeretalapját.” (Ullmann, 2007, 973.)
Dilthey éppen azért veti el mind a szociológiát, mind a történelemfilozófiát, mint tudományt, mert számára ezek olyan absztrakciók, amelyek „kilúgozzák az életet a tényekből” és csak pusztán „nyersanyagot” látnak az emberi cselekedetek egyediségében, amelyet különféle elméleteik számára felhasználnak. Ezért amikor Dilthey megpróbálja kidolgozni a megértés egyetemes és univerzális kategóriáit, akkor úgy gondolja, hogy ezáltal nem csak történelem megismerésének a módszerére talál receptet, hanem „életet lehet” az elmúlt események ránk maradt forrásaiba is. „Abban reménykedett, hogy képes lesz megtalálni a történelmi ismeretek számára azt, amit Kant a jelenségek tanulmányozásához feltárt: a megértés időtlen kategóriáit. Kizárólag az ilyen kategóriák lehettek a történeti megismerés biztos támaszai.” (Breisach, 289)
Dilthey szerint a szubjektum belső tapasztalatának megértése a szellemtudományok valódi célja. „Megértésről akkor beszélünk, ha az én a teben önmagára talál.” (Dilthey, 1990, 61.) Ez azt is feltételezi, hogy valódi tudásunk csak a szellemtudományokban lehetséges, hiszen a természettudományokban minden jelenség külsődleges, ezáltal pedig a megértésük, belső megtapasztalásuk lehetetlenné válik. „A szellemtudományokban ellenben lehetséges a valódi megismerés, minthogy itt tudásunk nem relatív, hanem közvetlen. […]Ez a megismerés a szó legszorosabb értelmében tapasztalati, amely csak akkor lesz relatív, ha megpróbáljuk szavakba önteni vagy másokkal közölni.” (Iggers, 1988, 210.)
A megértés mozzanata kéz a kézben jár az élmény fogalmával, kölcsönösen feltételezi egymást Dilthey elméletében. Az élmény megértését az biztosítja a megismerő számára, hogy újra képes átélni a megismerendő ember élményeit, amire azért vagyunk képesek, mert az élmény is szintén olyan univerzális kategória, amely az élethez tartozik. A megélés, újraélés fogalmára később térünk rá, most nézzük az élmény fogalmának a megragadását. „Ami az idő folyásában a jelenlét egységét adja, az – mert egységes jelentéssel rendelkezik – a legkisebb egység, s ezt élménynek nevezhetjük. Ezen kívül az élet mozzanatainak amelyeket az életút szempontjából közös jelentésük kapcsol össze – minden átfogóbb egységét is élménynek nevezzük, még akkor is, ha ezeket a mozzanatokat törést okozó folyamatok választják el egymástól.” (Dilthey, 1990, 64.) „A megélés időbeli lefolyás… Azután emlékként jelenik meg, s az is szabadságában áll, hogy kibővüljön. A megfigyelés azonban szétrombolja a megélést. […]Az élet minden mozzanata, amelyet megfigyelünk, többé már nem folyamat, hanem felidézett mozzanat; ugyanis a figyelem – amely megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. S így nem ragadhatjuk meg magának ennek az életnek a lényegét” (Uo. 65.)
Ezt nevezhetjük tudatos élménynek, vagy reflektált élménynek, de ez azért nem lehet az élet lényege, mert ez már nem jelenbeli állapotot jelenít meg, hanem a múltra reflektál. Ezáltal nem spontán cselekvés és nem egy folyamatba ágyazódik. „Magát a folyamatot azonban nem éljük meg. Állapotot élünk meg, amikor visszatérünk ahhoz, amit éppen hallottunk és láttunk, s ami még adott számunkra. […]Minden egyes élmény valamely énre vonatkoztatott, amelynek részét képezi; a többi résszel alkotott struktúra révén egy összefüggést képez. Minden szellemiben összefüggésre bukkanunk; így az összefüggés olyan kategória, amely az életből származik. Az összefüggést a tudategységének köszönhetően fogjuk fel.” (Uo. 65.) A különböző élmények tudati koherenciáját az egyén a saját céljai függvényében, az élet értelmének összefüggéseiben leli meg. Ez a szubjektív értelem nem érthető el a történész számára, ugyanakkor az élet teljességéből következtethet rá, de ez sohase lehet objektív kategória a megismerő számára.
„Mi az a sajátos értelem mármost, amelyben az emberiség életének részei teljességgé állnak össze?” (Uo. 68.) Dilthey különböző szerzők önéletrajzi műveit elemezve (Ágoston, Rousseau, Goethe) jut el arra a megállapításra, hogy „minden életnek megvan a maga saját értelme. Ez olyan jelentésösszefüggésen alapul, amelyben minden felidézhető jelen önértékkel, s ugyanakkor az emlékezés összefüggésében az egész értelméhez való viszonnyal rendelkezik. Az individuális létezésének ez az értelme – amelyet a megismerés számára hozzáférhetetlen – teljességgel szinguláris, sajátos módján azonban akárcsak egy leibnizi monász, a történelmi univerzumot reprezentálja.” (Uo. 70.) Dilthey szerint az egyének önmaguk számára vonatkoztatott életértelme a megismerő (másik egyén) számára teljesen hozzáférhetetlen, hiszen ez az egyén életösszefüggésén belül folyamatosan konstruálódik a megélt élményeken keresztül. Így a probléma nem is az, hogy ezek az adott történelmi korokhoz, eszmékhez mérten megismerhetőek-e a történész számára, hanem az jelenti a gondot, hogy sohase tudja minden kétséget kizáróan hozzárendelni ezeket a kategóriákat az egyénhez. Az önéletrajz az egyedüli forrás Dilthey szerint, ahol a történész a megértés révén közvetlen kapcsolatba kerül a megértetni szándékozóval. „S ezesetben az életutat megértő ember azonos azzal, aki azt végigélte.” (Uo. 70.) Itt nem az a fontos, hogy ez az ábrázolás vagy narratíva, amelyet az önéletrajzíró elénk tár igaz-e, valóban úgy történt ahogyan azt mi megismertük, hanem az, hogy képesek vagyunk a másik autentikus megértésére, úgy ahogy azt ő közvetíti nekünk. „Persze nem lehet oly sok év reális életútjának egyszerű leképezése, s nem is akar az lenni, mert hiszen épp olyan megértésről van szó, amely mégiscsak azt mondja ki, amit az individuális élet maga tud a benne meglévő összefüggésről.” (Uo. 70-71.)
A történelemről való gondolkodás előfeltételét Dilthey szerint az önmagunkról való elmélkedés alkotja, azáltal hogy önmagunkat tárgyiasítva, mintegy külső szemlélőként próbáljuk retrospektíve vizsgálni, és ezáltal megpróbálunk belehelyezkedni a saját megélt élményeinkbe. Ez a reális alapja annak, hogy másokat is meg tudjunk érteni. „A történelmi látás alapját a saját élet hatalma és teljessége, az erre vonatkozó elmélkedés energiája alkotja… Önmagunkat átadjuk egy idegen létezésnek, hogy saját énünket abban elveszítsük.” A történelem tanulmányozása és az egyén közötti kapcsot éppen az időbeliségben való lét alkotja. „Saját énünk megélése és megértése alapján, s e kettő állandó kölcsönhatásában alakul ki az idegen életmegnyilvánulások és személyek megértése.” (Uo. 74.) A történelmet is úgy vizsgáljuk, ahogy önmagunkat: retrospektív értelmezéssel, amelyeknek a közös kategóriáit Dilthey ki is dolgozza.
Milyen kategóriák mentén tudják az egyének önmagukat meghatározni, „amelyáltal az egyes részeket egésszé kapcsoljuk össze, amiben az élet megértése bekövetkezik? Az élet megértésében a gondolkodás általános kategóriái mellett az érték, cél és jelentőség kategóriái szerepelnek, ezek közé sorolhatók azután az olyan átfogó fogalmak, mint az élet alakítása és fejlődése.” (Uo. 71.) A jelentőség az, ami az elmúltról való emlékezetben szelektíven ölt testet, csak azoknak az élményeknek van jelentősége, amelyek az egyén koherenciáját, életösszefüggését befolyásol(hat)ják. A jelentőség Dilthey-nél közel azonos fogalom az egyén identitásával. Az érték fogalmát a mindenkori jelenhez, míg az egyén célját a jövőhöz rendelte. „Amikor visszatekintünk emlékezetünkben, akkor életutunk már tovatűnt mozzanatainak összefüggését jelentőségük kategóriájával ragadjuk meg. A valósággal telt jelenben élve érezzük e mozzanatok pozitív vagy negatív értékét, a jövő felé irányulva pedig e magatartásból a cél kategóriája jön létre.” (Uo. 71.) Természetesen a történész számára a legfontosabb a jelentőség kategóriája, mivel „a történelem visszaemlékezés és ehhez a visszaemlékezéshez hozzátartozik a jelentőség kategóriája, így éppen ez a történelmi gondolkodás legsajátabb kategóriája.” (Uo. 72.)
Miután Dilthey egy lehetséges módszert, praktikát vázolt fel különböző kategóriák mentén, hogy önnön élményeinket megértsük, ezután arra vállalkozott, hogy kidolgozza annak a módszernek a lehetséges alapelveit, amelyek lehetővé teszik, hogy megértsük a másikat, mint szubjektumot. Ha a megértés lehetséges önmagunk tárgyiasítása révén, amely minden ember számára adott, tehát egyfajta antropológiai adottság, akkor ki kell dolgozni a megértés univerzális kategóriáit, amely mentén lehetséges a másik autentikus megértése. Ezért Dilthey-nél a megértés lesz a szellemtudományok alapvető módszere. „A megértés és magyarázat az a módszer, amely beteljesíti a szellemtudományokat.” (Uo. 74.) A megértés révén tudunk csak kapcsolatba kerülni a mindenkori másikkal, ezért mondja Dilthey, hogy „a megértés minden ponton egy világot nyit fel.” (Uo. 74.) Ez roppant fontos, mert ezáltal a megértés dilthey-i kategóriája túlmutat egy pusztán metodológiai fogalomnál; etikai, erkölcsi, sőt ontológiai színezetet ölt. A megértés nemcsak a másik megismerésében játszik szerepet, hanem olyan új minőségre tesz szert, amely alapvetően gazdagítja a megértő belső tapasztalati világát is.
Ezután az a kérdés, hogy „mások megértése révén mennyiben gyarapodik a történelmi tudás?” (Uo. 74.) A megértés alapanyaga, amely a megértő számára rendelkezésre állhatnak, a megértendő életmegnyilvánulásai, amelyet Dilthey több osztályra osztott fel. Az igazán fontos kérdés az, hogy ezeket az életmegnyilvánulásokat a megérteni szándékozó egyén ugyanúgy értse, mint, aki ezeket átélte. Tehát a megértő és megértendő számára ugyanaz az életmegnyilvánulás ugyanazt jelentse. Hogy ezt mi biztosítja, ez az igazán kulcskérdés és Dilthey ezt próbálja körbejárni.
A megértés elementáris formája és egyben bizonyítéka Dilthey szerint egy egyszerű tényből következik, tudniillik, hogy ez a gyakorlati életben gyökerezik, magyarán képesek vagyunk egymás mellett élni. A megértés képességének bizonyítéka a társadalom puszta léte. „Itt a személyek rá vannak utalva arra, hogy érintkezzenek egymással. Különösen meg kell értetnünk magunkat egymással. Az egyiknek tudnia kell, hogy mit akar a másik. Így alakulnak ki közvetlenül a megértés elementáris formái.” (Uo. 76-77.) A társadalom szót nem használja Dilthey, helyette az objektív szellem fogalmát alkalmazza. Maga az objektív szellem fogalma nem egyenlő a társadalom fogalmával, talán helyesebb lenne a társas élet objektivációjáról beszélni.[1] „Objektív szellemen azt a sokféle formát értem, melyekben az érzéki világban objektiválódik az individuumok között fennálló közösség. Ebben az objektív szellemben a múlt számunkra jelen…Ugyanakkor ez az a közeg, ahol más személyek és életmegnyilvánulásaik megértése végbemegy.” (Uo. 78.) Ahhoz, hogy az egyén jelentőséget, értelmet tudjon találni az életében, annak az a legelső szintje, hogy egy közösség tagja, amelyben csak akkor boldogul, ha a megértés minimális szinten is, de végbemegy. Így amikor megértünk valakit, akkor abból a közösségből is megértünk valamit, amiből az egyén származik, tehát ezen a ponton is egy „világ nyílik meg” a megismerő számára. Dilthey is tisztában van azzal, hogy az életmegnyilvánulások telítve vannak az objektív szellem által, de ez nem jelent problémát nála hiszen „az objektív szellem és az individuum ereje együttesen határozzák meg a szellemi világot. A történelem mindkettő megértésén alapul.” (Uo. 82.) Dilthey itt nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi biztosítja azt, hogy a megértés ugyanazt jelentse két különböző „objektív szellemkörből” származó egyén számára. Hiszen akár a megértés elementáris formái is (mimika, gesztus stb.) jelentősen eltérhetnek más-más kultúrkörből származó egyének számára. Ez azért nem jelenthetett problémát számára, mert mind az antropológiai emberképe, mind a megértés kategóriája univerzális igényű. Gondoljunk csak arra, hogy a szociológiát is azért vetette el, mint tudományt, mert nem az életet ragadja meg. Az élet már pedig mindenhol, ugyanolyan kategóriák mentén ragadhatóak meg (élmény, jelentőség, stb.), ha ez nem így lenne, akkor Dilthey egész kísérlete kudarcot vallana, vagy legalábbis nem tehetne szert általános igényre.
Egy másik helyen Dilthey ezt pontosabban fogalmazza meg akkor, amikor arról értekezett, hogyan kell eljárni egy költői mű tanulmányozása során. Véleménye szerint először fel kell tárni a kutatónak azt a társadalmi-történelmi valóságot, amelyben a mű keletkezett, másrészt ezt össze kell kapcsolnia az akkor uralkodó szellemi irányzatokkal és csak ezután alkothat fogalmat a műről. „Ennélfogva az igazi poétikának […] úgy kell eljutnia fogalmaihoz és tételeihez, hogy összekapcsolja a történelmi kutatást az emberi természet általános tanulmányozásával.” (Dilthey, 1983, 94..) Itt inkább egy deduktív eljárást sugall, míg az eddig elmondottak alapján, inkább az ellenkezőjéről győződhettünk meg.
Mindenesetre Dilthey számára lehetséges az adott életmegnyilvánulásokból következtetni az egész összefüggésének a megértésére. „Ha a magasabb megértés ismertetett formáit összefoglaljuk, közös jellegzetességükként azt kapjuk, hogy adott megnyilvánulásokból indukció révén teszik lehetővé valamely egész összefüggésnek megértését.” (Dilthey, 1990, 82.) A megértés alapvető célja, hogy ezt az életösszefüggést sikerüljön feltárni, ami Dilthey szerint a belehelyezkedés révén elérhető. „Ez csak akkor lehetséges, ha az összefüggés – amely a saját megélésben van jelen és amelynek tapasztalására számos esetben sor került – összes bennerejlő lehetőségével mindig jelen van és rendelkezésre áll. Ezt a megértés feladatában adott állapotot – legyen akár emberről, akár műről szó – belehelyezkedésnek nevezzük.” (Uo. 83.) Ez az elméleti művelet csak úgy lehetséges, ha a megérteni szándékozót az életmegnyilvánulásai alapján próbáljuk, úgy megérteni, hogy belehelyezkedünk a másik énjébe és megpróbáljuk újraélni, újraalkotni az ismert megnyilvánulások alapján, időben előrehaladva. Ezért a belehelyezkedés az utólagos megélést követeli meg a megértő számára. „E belehelyezkedés, transzpozíció alapján létrejön mármost az a legkisebb módozat, ahogyan a lelki élet totalitása a megértésben működik: az utánaalkotás vagy utólagos megélés.” (Uo. 84.) Ez az utólagos megélés nemcsak a megértést segíti, hanem kontinuitást teremt az elmúlt dolgok megnyilvánulásai között. „Az utólagos megélés diadala az, hogy ennek során egy folyamat elismert töredékeit kiegészítve kontinuitást vélünk magunk előtt.” (Uo. 84.)
Dilthey gondolatmenete ezután nem azt próbálja körbejárni, hogy hogyan lenne lehetséges ennek az utólagos megélésnek az univerzális lehetősége minden ember számára, ami egyben biztosítaná az objektivitás feltételeit is. Esetleg folytathatná a gondolatmenetet egy olyan irányban is, hogy milyen haszonnal kecsegtethetne egy ilyen megértési technika a társadalmi szolidaritás számára, amelyben az együtt élő emberek hasznosíthatnák ezt az alapelvet.
Ehelyett azt próbálja elmagyarázni, hogy milyen lételméleti hozadéka lehetséges a megértő egyén számára, amelyben felszabadulhat az egyén a saját életútjának determinációja alól azáltal, hogy különböző életlehetőségeket ismer meg. „A körülmények által korlátozott ember előtt a világ ismeretlen szépségei és az élet olyan területei tárulnak fel, amelyeket soha sem érhet el. Egészen általánosan szólva: az élet realitása által megkötött és meghatározott ember nemcsak a művészet – amelyre gyakrabban kerül sor -, hanem a történelem megértése is szabaddá teszi. S a történelem ezen hatása – ezt a legmodernebb lekicsinylői nem látták – kiszélesedik és elmélyül a történelmi tudat további lépcsőfokain.” (Uo. 86.)
Erről értekezett korábban is, amikor azt írta, hogy „a megértés minden ponton egy világot nyit fel.” (Uo. 74.) Ebben az olvasatban a történelem tanulmányozása nemcsak a múlt megértésére irányul, hanem a jelen életlehetőségeinek a kitágítására, az egyén szabadságának a kiszélesítésére. „Amennyiben a történelmi megjelenítés segítségével átélünk egy elmúlt eseményt, maga az élet színjátéka tanít bennünket; lényünk kibővül, és saját erőinknél hatalmasabb fizikai erők fokozzák létezésünket.” (Dilthey, 1883, 96.) Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember sohase ismerheti meg önmagát és lehetőségeit a másik ember, illetve a múlt ismerete nélkül. Ezáltal válik a történelmi tudat, ismeret tapasztalattá a megismerő ember számára. Itt az a legfőbb kérdés, hogy ez a tapasztalat, hogyan tehető egyáltalán általánossá a jelen számára? Vagy ahogyan Gyáni Gábor megfogalmazta: „Az igazán döntő kérdés így szól azonban: miként tehető általános élettapasztalattá, hogyan érlelhető tudássá az egyedi tapasztalat (az élmény), mi teremti meg tehát annak lehetőségét, hogy a diffúz, partikuláris és az éppen csak keletkezőben lévő élményt tapasztalatként megértsük, majd történeti elbeszélésbe foglalva rögzítsük?” (Gyáni, 2010, 156.) Erre a kérdésre Dilthey egész munkássága során próbált választ találni, ami talán azért nem sikerült, mert, ahogyan Georg G. Iggers fogalmazott: Dilthey egész életművében egy ellentmondás figyelhető meg. „Egyrészt iparkodott a történeti és a kultúrtudományoknak szilárd ismeretelméleti megalapozást adni; egész életében arra törekedett, hogy ezt elérhesse. Másrészt a tudat felülvizsgálata arra a következtetésre vezette, hogy minden tudás egészen szubjektív. Talán nagy részben ennek az ellentmondásnak a feloldására való képtelensége magyarázza, hogy befejezze Bevezetés a szellemtudományokba (Einleitung in die Geistwissenschaften) című művét, amelyből csak az első kötet jelent meg 1883-ban.” (Iggers, 1988, 207-208.) Véleményem szerint az is közrejátszott ebben, - ami talán a rövid elemzésből is kiderült – hogy Dilthey a történelem episztemológiai lehetőségeit kutatva, abból kiindulva a megértés módszertanáig úgy jutott el, hogy közben rádöbbent annak ontológiai lehetőségére. Másként fogalmazva: a történeti megismerés objektivitásának a kísérletéből olyan területre tévedt, ahol a történeti tudat erkölcsi, etikai belső megtapasztalása lehetségessé vált, csak éppen az objektivitás feladásával.
Szakirodalom:
Breisach, Ernst 2004. Historiográfia. Budapest, Osiris Kiadó.
Dilthey, Wilhelm 1883. Bevezetés a szellemtudományokba. Kísérlet a társadalom és a
történelem tanulmányozásának alapvetésére. Első kötet. In: Wilhelm Dilthey 2004: A
történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest, Gondolat Kiadó.
Dilthey, Wilhelm 1990. Vázlatok a történelmi ész kritikájához. In: Bacsó Béla 1990, vál.:
Filozófiai hermeneutika (Szöveggyűjtemény). Budapest, FTIK.
Dilthey, Wilhelm 1910. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban (részletek)
[1910]. In: Wilhelm Dilthey 2004: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban.
Budapest, Gondolat Kiadó.
Iggers, Georg G. 1988. A német historizmus. Budapest, Gondolat Kiadó.
Ulmann Tamás 2007. Dilthey és a filozófiai hermeneutika kezdetei. In: Boros Gábor
(főszerk.) 2007: Filozófia. Budapest, Akadémiai Kiadó.
[1] Georg G. Iggers így fogalmaz Dilthey objektív szellem kategóriájáról: „A szellemtudományokban lehetséges a megértés, mert az élet önmagát ’objektiválja’ olyan intézményekben, mint a család, polgári társadalom, állam és jog, művészet, vallás és a filozófia. Ezeket az ember, mint az élet és a szellem termékeit képes megérteni. A szubjektív tudat nem önkényesen teremtette ezeket, de ezek alkotják ’az élet objektivációit’.” (Iggers, 1988, 214-215.)
