A hagyományos közösségek szétszakadásáról, felbomlásáról manapság rengeteget írnak és fognak is írni, mivel mára égető problémává vált a nyugati ember túlontúl individualizált léte. A probléma nem csak azért súlyos, mert az egyén, mint pszichés érző lény magára maradt a gondjaival, terheivel miáltal megszaporodtak az ezzel járó betegségek is, hanem azért is, mert maga a társadalom, mint szerves egység egyre nehezebben koordinálható, szervezhető. Ha elfogadjuk azt az alap premisszát, miáltal az ember társadalmi lény - zoon politikon, Arisztotelész szavaival - és az egyén nem lehet önmaga célja, akkor erre a szétszakadt közösség vagy atomjaira hullodt társadalom fogalmára új megoldást kell elgondolni, illetve a bajokat orvosolni kell. Hogyan lehet újrafogalmazni a közösséget a globalizáció korában? Hogyan lehet elhelyezni a közösség fogalmát a globalizációban és mi lenne benne a szerepe?
A közösség problémával már a 19. század végén és a 20.század elején elég intenzíven foglalkoztak, elsősorban azért mert ekkor váltak láthatóvá az első jelek, melyeket az akkori társadalomtudomány próbált megmagyarázni. Hova lettek a hagyományos közösségi létformák, hova lettek a régi falusi parasztgazdaságok, hova lettek azok a normák melyek eligazították az egyént a régi társadalmi hierarchiában? Megjelentek az első nagy városok, metropoliszok a felgyorsult demográfiai növekedés hatására és ezzel párhuzamosan egy erőteljes városiasodás, urbanizáció. A város ekkor lett a bűn, a romlottság, az erkölcstelenség szinonimája. A régi európai városok az egész világon egyedülálló módon kivívták maguk autonómiáját, függetlenségüket a központi hatalom alól és azok irányítását a városi polgárokra bízták. Egyszerűen saját magukat irányították. Roppant erős erkölcsi és normarendszer volt érvényben a városban élők egészére, a bevett valláson át egészen az öltözködésig meghatározva. A legapróbb részletekig meg volt határozva, hogy ki milyen ruhában járkálhat az utcán, persze társadalmi állástól függően, ugyanúgy ahogy a zsidók sem költözködhettek városokba gyakorlatilag a 19.század elejéig. Ennek a zártságnak, ami mára furcsának tűnik, meg volt a maga előnye, például hogy mindenki tudta, hogy mi a dolga és mit várnak tőle el a többiek, egyfajta közösségérzet alakult ki, mely erős igényeket támasztott a közügyekkel való foglalatossággal. Ez bomlott fel a 19.századra a nagymértékű bevándorlás során, ahol már nehezen vált követhetővé az egyének társadalmi állása, illetve még a kiléte is. Egyfajta kölcsönös ismeretlenség vált meghatározóvá, az erkölcsi normák vezérlő ereje elavulttá vált és így lett az egyén közömbössé a közügyek iránt is. Az áldott névtelenség burkába bújhattak az emberek. Így tűnt el a közéleti ember is a történelem során, melynek mintapéldáit az ókori görögöknél vagy a rómaiknál véltek felfedezni. A közösség helyét átvette a társadalom. A 19. századi szociológusok erre a problámára hívták fel a figyelmet. Tönnies szerint a közösség történeti-emberi világ "szerves", tudatos akarat nélküli képződménye, mint például az anya-gyermek, a férfi-nő viszony, testvérek kapcsolata, rokonság, szomszédság, barátság, család és a falu. Az emberek tudatos szándék nélkül lépnek ilyen kapcsolatokba, melyben a resztvevők teljes egyetértése a jellemző és ezt az egyetértést a hallgatólagos vagy kimondott szokáserkölcsök irányítják. Ezek a kötelékek bomlottak fel a modernizáció következtében és ezt próbálja megérteni Durkheim is. A fő kérdése: Mi tartja össze a társadalmat? Mivel az egyéni ítélet emancipálódott a kollektív ítélet alól, így egyfajta erkölcsi nyomor vált uralkodóvá szerinte. A modernizációt, mint ami egyben gazdasági növekedéssel és egyben jóléttel párosult, értékesnek tartotta, de a mellékkövetkezményei súlyosak. Az erkölcsileg koherens társadalom szétbomlott. "Miként lehet az, hogy az egyén miközben egyre önállóbb lesz, egyre szorosabban függ a társadalomtól?" Magyarán, miként lehet az, hogy az egyén felszabadult a felette álló erkölcsi normáktól, senki nem mondja meg neki, hogy melyik vallást kövesse, milyen ruhát viseljen, stb..., de mégis egyre jobban függ például gazdasági értelemben a társadalomtól. Hiszen míg egy paraszt megélt saját kis birtokából, mely önállóságot biztosított neki, most bérbe kell adnia saját munkaerejét, mely által ki van szolgáltatva a többi embertől. A mai Magyarországra vetítve, azt jelenti, hogy bárki bármit csinálhat a törvényes kereteken belül, de mégis ki van szolgáltatva, a megélhetésért kell megküzdenie, tehát egy még erősebb keret által van meghatározva. A hagyományos közösségek szétszakadása egy erőteljes individuális egyént teremtett meg és ezen atomizált egyének, nem képesek a saját érdekeiket, problémáikat a felszínre hozni, megbeszélni, megvitatni, miáltal egyedül marad a problémáival, gondjaival.
Miért baj ez? Miért probléma ez manapság?
A globalizáció, mint jelenséget talán még senkinek sem sikerült megfogalmazni, ami nem véletlen, hiszen egy olyan bonyolult rendszerről, működési mechanizmusról van szó, melyet nem lehet két soros definícióval leírni, megfogalmazni. A legrövidebb definició talán az, hogy a világ körbeért. A politika, a technológia, a kormányzat, a gazdaság mind egy rendszerré fonódott össze. A rendszer olyan óriásivá duzzadt, hogy mára követhetetlenné, átláthatatlanná váltak az egyének számára. Ezzel párhuzamosan az egyéni élet leegyszerűsödött napi szinten, de az egyéni cselekvéseink következményeit nem ismerjük. A mai világ szerint nem is kell, hogy tudjunk róla. Például nem lehet megmondani, hogy ami pénzt fizet az egyén a magánnyugdíj pénztárba, abból a pénzből a társaság, milyen üzleti vállalkozásba fektet be. Lehet, hogy olyan beruházást finanszíroz, amelyik mondjuk a dél-amerikai esőerdőkön keresztül autópályát épít. Így míg ez engem mélyen felháborít és kimegyek tüntetni is akár az utcára, addig nem is sejtem, hogy valójában én támogatom ezt a vállalkozást a saját megtakarított kis pénzemmel. Ez jelenti azt, hogy a világ körbeért, de átláthatatlan. Ezzel párhuzamosan tűnt el az erkölcs, mint az egyént szabályozó rendszer. Mára nem hat. A civilizáció eddig ezen alapult. Azért volt sikeres, mert a negatív visszacsatolások felismerhetőek voltak, egyfajta öntudaton alapult. Az erkölcs az amit egy közösség helyesnek ismer el. Kell lennie ilyen szabályozórendszernek ma is. Nem lettünk erkölcstelenebbek, nem vagyunk rosszabbak az elődeinknél. Pusztán a technológiával nem tudunk mit kezdeni. Nem tudunk adaptálódni. Egyszerűen az erkölcsi fejlődésünk lemaradt a technikai fejlődéstől.Máig probléma például, hogy az internet milyen hatással van a fiatalokra. Az ember nem tudja követni a legújabb technológiai kütyük működését és hatását. Ami pedig az ember egyéni tapasztalatában nincs benne, arra nem tud kiterjedni az erkölcs. Eddig ez nem volt így. Régen a közösség határai világosak voltak, ma nincs világos határ. Egymásra vagyunk utalva.
A globalizáció etikája az individuális etika, mely az jelenti, hogy minden cselekvés egyszeri, egyedi. Csak én vagyok felelős a cselekedeteimért. Ez óriási baj, mert cselekedeteink hatása szigorú feltételeket szabnak a következő generációkra és ez az etika ezt nem veszi figyelembe. Felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékért, hogy emberhez méltó életet éljenek, a természetért, stb..., de ezeket a problémákat már nem lehet megoldani ezzel a etikai nézettel, hiszen itt csak magamért vagyok felelős. Ezeket a felelősségeket levették a vállunkról, de nem foglalkoznak vele. Hiszen ha valóban foglalkoznának vele akkor nem rongálnák úgy a környezetet a különböző nemzetek. Nem szabad a jövővel sem foglalkozni, csak a jelennel, a jövő problémái a következő generációra hárulnak, csak sajnos a környezeti probléma például nem ilyen. Ennek az etikának a kategorikus imperatívusza így hangzik Hans Jonas szavaival: Cselekedj úgy, hogy cselekedeteid hatásait összelehessen egyeztetni az autentikus emberi lét állandóságával a Földön. Viszont ahhoz, hogy ilyen etika meg is valósulhasson csak kisebb közösségekben lehetséges. Az ilyen helyi közösségekben lehetséges átadni azokat a tudástapasztalatokat, melyek szükségesek az életben. A kultúra csak helyi lehet. Ez a lokalizáció nem elzárkózást jelent csak helyi önrendelkezést. Itt van értéke a tudásnak, van interakció, amely segíti a másik ember megértését, az emberrel való kapcsolatát és az ember itt figyel a természetre a környezetére, mert azt az övének, sajátjának érzi. Az egyén a helyi, közösségi ügyekért jobban felelős,mert számára átlátható és közvetlen tapasztalati világába tartozik. Kérdés, hogy ez csak egy a zöldek által fontosnak vélt utópia, vagy valóban megvalósítható. Mindenesetre e folyamat már működik, melynek már nevet is adtak: Glokalizáció.
