Azt hiszem a csodák ideje lejárt. Gyanakvás, gúny, irigység, látszat. Nincs megnyugvás, nincs béke, nincs harmónia. Sportban a bunda, csúcsban a dopping, szerelemben a szerető, elvekben a tervek,háborúban az olaj, érdekben a pénz, mely megbúvik akárhova mész. Álmodni csak a tévében merj. Ahogy telnek az évek, szertefoszlanak a vágyak az álmok, gyerekkori mesék melyeken már csak nevetni tudunk, mind eltűnnek. Az élet göröngyös mély barázdái dobálnak összevissza, csak védekezni próbálunk ellene ideig óráig. Az ember egyre edzettebb, a jónak nem örül, a rosszat tudomásul veszi. Emberek kiket magunk mellett tudtunk eltűnnek, elvesznek, elmennek. A hiány, az emlék, a történetek, melyek maradnak. Szaggatott sorok, szaggatott történetek. Nem áll össze az egész. Mégis valami miatt szép lassan továbbélsz. Érből patak, patakból folyó, még ha semmit se teszel a végén folyóból tengerbe veszel. A ma álmai holnapra csalódott szenvedést váltanak ki. Amit szeretnél, elérhetetlenné válnak. Mégis felállsz, összeszeded magad, majd továbbállsz. Bukásból bukásra vagy ítéltetve, a két bukás közötti átmeneti siker, melyet úgy hívnak remény, az ami éltet. Nos, amiket itt leírtam az egy tipikus magyar ember lelkiállapota. Meg néha mindenkié. Műanyaggal nem akarok már dobálozni, ami igazi és ami fontos maradjon, a többi hulljon. Dolog, tárgy vagy ember, mind egyre menjen. 

Vakációzni indulunk vasárnap. Barcelóna a terv. Semmire se akarok gondolni csak arra, hogy a lehető legjobban érezzem magam, a lehető legszabadabban és hogy biztonságban hazaérjünk. Európa egyik legszebb tájain fogunk keresztülhaladni tehát jobb ha az ember kiértékeli minden percét,  itthon lesz idő visszasüllyedni a mocsárba.