BEVEZETÉS
Szombat reggel nem sokkal kilenc óra előtt csörög a telefonom. Karesz barátom hív, hogy itt van értem. Előző nap délután fejeztem be a munkát, szabadságom első délutánján pedig úgy döntöttem, hogy kár lenne kihagyni egy napsütéses szép estét. Peti barátom jelzett, hogy mennek be a városba így csatlakoztam. Késő hajnalban értem ágyba egy átmulatott éjszaka után. Karesz azért volt nálam, mert megkértem, hogy vigyen fel Pestre a reptérre-én persze elaludtam. Az irány Svédország volt. Azonnali tusolás - hátha kijózanít - majd negyed óra alatt bepakoltam egy kis hátitáskába amilyen gyorsan csak tudtam, pulcsi, fogkefe, cigaretta. Huncut mosoly a barátomra, szolid elnézést kérve- de tekintetén láttam, hogy tudja ő nagyon jól miért várakoztattam. Rám nevet és ahogy egy jó barát tudja mondani a másiknak: „Gyere faszfej, menjünk”. Az úton beszámolok a tegnap estéről- már amire emlékszem - és míg cikáztak a gondolatok bennem, hamar a reptéren is találom magam. Öleléssel jó utat kívántunk egymásnak és már irány is a zsibvásárba. Alig tudom elolvasni honnan megy a repülő-de annyi idő még van, hogy megreggelizzek, bekapjak egy kávét és persze egy pohár gyógysört. Kicsit mosolygok magamban, hogy ez is jól indul az idén.
Svédországban él egy barátom, akit nem meglátogatni megyek idén, hanem hogy hazahozzuk a kocsiját Magyarországra. Mivel nem volt sürgős, így jeleztem, hogy mindenképpen benne lennék egy újabb Európát átszelő kalandnak. Még a vírus kezdetén foglaltunk repjegyet, kérdés volt végig, hogy egyáltalán ki tudok-e menni, de aztán szerencsénk volt és minden akadály elhárult. Évente egyszer találkozunk egy hétre, hogy újra meg újra átéljük ugyanazt az érzést, csak mindig máshol. Az idei volt a hetedik. A terv az hogy nincsen terv! Mindig csak egy aznapi terv létezik, hogy melyik településre menjünk, de legtöbbször az is borul. Alapszabály: hátitáska, vonat, stopp vagy legrosszabb esetben, ha csatlakozik valaki akkor az autó-de sose saját.
0.Nap-Retúr nélkül Svédországba!
Vissza a repülőre. Felszállok a gépre és mielőtt elfoglalnám a helyemet – közben felsegítem két idősebb néni csomagját a raktérbe -, és már ülnék le, megszólal az egyik stewardess: „Lenne kedved ide ülni?”. Állapotomat tekintve egyből azt gondoltam rossz székbe próbáltam beleülni, de aztán ránéztem egy üresen tátongó hármas széksorra és hezitálás nélkül rávágtam kis cinkos mosollyal, hogy „köszönöm szépen”. Mivel nagyon szép légiutas-kísérők voltak a fedélzeten, kezdtem azt gondolni, hogy a sármommal meghódítottam az egyiket. De pár perccel később az fordult meg a fejemben, hogy biztos büdös vagyok még az előző naptól. No mindegy, legnagyobb meglepetésemre ott van kialakítva az egyik kolleginanőnek is a széke, amit felszálláskor használnak. Egymással szemben ülünk mint két szerelmespár, vagy mint fegyőr a bűnössel-akkor ezt még nehéz volt megállapítanom. Persze végig mosolygok rá, mintha valami elbűvölő hollywoodi sztori közepén lennénk. Felszállás után odahajol felém: „Vizet vagy kávét esetleg?” „Sört kérnék, köszönöm”. „Azt csak később tudunk szolgálni.” „Akkor vizet kérnék”. Újabb érthetetlen jelek, de egyre biztatóbb a dolog, tudtam hogy bármi is történik, én ezen a repülőúton aludni nem akarok akármilyen fáradt is voltam. Sorra mosolyognak rám a stewardessek, mintha fehér ember lennék egy kínai kisvárosban. Időközben megkapom a sört és mosolygok ahogy tudok, önbizalommal telve. A pilóta szól, hogy leszállás következik-de rohadt közel van ez a kurva Svédország! Aztán az egyik hölgy, - akinek sikerült leolvasnom a nevét időközben – Ivana, leül újra velem szembe és itt most már megbátorodtam, hogy most vagy soha de rákérdezek minek köszönhetem ezt az extra kedvességet, amit láthatóan csak én kaptam. Elmesélte, hogy az összes kolléganője tudta, hogy érkezem, mivel Karesz barátom barátnője is ott dolgozik ennél a cégnél és Adrienn leadta a forródrótot. Mindenki tudta a nevemet és elképesztő kedvességet mutattak irányomba. Ezt az utazásomat egész biztosan nem fogom elfelejteni és ezért a meglepetésért óriási köszönet ezúton is! Ha nem is a repülő fekete báránya és nem is egy romantikus dráma kezdete, de azért fantasztikus érzés volt végigmosolyogni ennyi szép hölgyre két órán keresztül!
Repülőtérről kifele menet szinte George Clooneynak érezve magam sétáltam ki a vidéki leszállópályáról, hogy aztán némi várakozás után újra csörrenjen a telefonom. „Ha kiértél gyere el balra!”. Egy perc séta és meglátom Levi barátomat, aki az autójából üvölteti a zenét és röhög rám, mint egy kisgyerek, majd teli torkon üvölti „Haaaaaveeeeeer!”. Virágágyáson átugorva megyek oda és öleljük is át egymást. Gyors üdvözlés, majd bemutatkozás Vincinek a bolgár srácnak, aki Berlinig velünk tart, mert onnan hazarepülhet karantén nélkül. Fiatal, magas huszonéves srác, akinek tekintetparancsoló kiállása van, de összességében mégis nagyon kedves. Át kell vennie a vezetést a kezdeti szakaszon, mert mi ünnepeljük egymás viszontlátását két hatos pakk kis sörrel. Irány dél felé egészen Malmöig, ahol a legendás skandináv filmből ismert hídon átkelhetünk Koppenhágáig. Sötétedés fele nekem fogy a lendület muszáj pár órát aludnom, de azért a hídra felkeltettek. Koppenhágától felmegyünk északra Helsingorig, ahol meglátogatjuk Levi régi cimboráját Szabit, akit én is ismertem régebbről. Egy hete költöztek ki és egy kis kitérőt megért - bár csak hajnal egykor értünk oda - aki egy sörrel szolgált minket. Órányi beszélgetés után újra nekivágunk Gedserig a kompátkelőig. Itt volt pár óránk a komp indulásáig, így kihasználva mindenki tudott aludni a kocsiban. Csípős reggelre kelve végre beszállhattunk és megreggelizhettünk a hajón. Két órás hajóút után kikötöttünk Rostockban. Nekem nagyon tetszett ez a régi Hanza-város, már amit a kikötőből láttam: hadihajók és jachtok vegyültek a csatornában; a parton pedig kis pálmafás elit negyedek. Levi levezetett Berlinig, ahol egy városi benzinkúton kitettük útitársunkat és elváltunk Vincitől. Innen átvettem a vezetést, hogy azt a maradék 800km-t levezessem Drezdán, Prágán és Pozsonyon át, hogy végre elérjük az országot. Este 9 fele értünk be Tatára, ahol gyönyörűen világított az arany sárga telihold, majd ahogy megpillantottuk megszólalt Flatwood Mac: Dreams című száma, ami akkor egy egészen különleges érzéssel töltött el. Mintha valaki nekünk komponálta volna a bevonulásunkra. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egy életérzés örökké összekovácsolódik egy számmal és az utána semmi máshoz sem köthető többet. Az érzést nem lehet leírni, másnak sem mond semmit, azt az a bizonyos szám őrzi örökké, de csak neked. Hiába érek haza minden nap Tatára ugyanazon az úton, hiába hallottam volna meg máskor azt a számot-nem jelentett volna semmit. De abban a pillanatban, abban az élethelyzetben, abban az érzelmi állapotban a kettő együtt valamilyen különösen, meg nem fogható módon tökéletes kompozíciót alkotott, aminek a lenyomata örökké fog bennem élni. Utólag nosztalgikus, kissé keserédes érzés mert visszahozhatatlan és megismételhetetlen élmény. Olyan rejtett, nem mindennapi kincsek ezek, melyet senkivel sem tudsz megosztani csak akivel együtt élted át. Hétköznapokban, a napi rutinban elérhetetlen élmények ezek.
Tatán egyből kivezettem a tópartra, hogy megmutassam Levinek a változásokat az elmúlt pár évben, kiültünk egy italra és bámultuk azt a fura sárga holdat, ahogy egyre jobban emelkedik a fáktól az égig. Mikor már majdnem elaludtunk elindultunk hazafele, de a Lidl mellett még láttunk pislákoló fényeket és ott még tudtunk inni egy sört az egyik kocsmában. Abban a pillanatban, ahogy éppen mentünk volna, az éjszakai félhomályban felfeslett Kavics képe és már jött is hogy szórakoztasson minket a közel egy órás művészettörténeti előadásával. Levi az összes ratyi dolgai közt folyamatosan felismerte az értékeket a képek alapján, így aztán még tovább tartott az amúgy nagyon is szórakoztató monológ, de aztán végül sikerült elválnunk és éjfélre végre otthon is lehettünk. Pár pálinka mellett kitaláltuk, hogy másnap irány Balatonalmádi!
1. NAP-Balaton Bármikor
Hétfő reggel kávé mellett gyorsan beszórtam a ruhákat egy nagy hátitáskába és kisétáltunk a vasútállomásra. Természetesen a vasút melletti Hargita sörözőbe beugrottunk megreggelizni egy jó pofa sörrel, a Levi meg egy kis pálinkával és már vártuk is a MÁV tűpontos szerelvényét. Az utat egy üveg pálinkával vészeltük át, de ennek ellenére a két perces csatlakozást Kelenföldön zökkenőmentesen megoldottuk. Balaton felé előkerült a már rég megszokott magyar kártya és elkezdtünk Zsírozni saját szabályaink szerint, amit már több éve feltaláltunk, de még mindig nem védettünk le. A lényeg hogy Almádi felé a Levinek kétszer kellett négykézláb másznia a vonat padlóján délután kettőkor az utasok halk kacajának kíséretében. Miután elmulattam Levi szenvedésein, olyan gyorsan elrepült az idő, hogy már le is értünk a célállomásra, ahol szerencsére a közelben várt minket néhány fogadó. Míg kis délutáni sziesztánkat töltöttük egy ebéd és egy vodka szóda mellett, odajött hozzánk egy kis pocakos hölgy és barátja. Fel se ocsúdtam még, mikor megláttam hogy régi ismerősöm Zé az, akit nagyon rég nem láttam és nem tudtam hogy terhes. Pár kedves szó és már el is mentek. Felsejlett egy alternatív élet lehetősége hirtelen, de szerencsére hamar tovaszállt ez a gondolat. Gyorsan kértem is még két vodkaszódát, amit gyorsan magunkba raktunk és ahogyan leért már mehettünk is a szállásra letenni a batyunkat. Domboldali villa volt egy kis medencével meglepően olcsó áron, amit ki is használtunk, hogy felfrissülve vehessük be a város strandján elterülő vendéglátó egységeket. Ahogy beléptünk egy fiatal hölgy mojitókat árult, ami meg is felelt a lendületünknek. Italunkkal körbe sétáltuk a placcot majd eldöntöttük, hogy balról fogjuk elkezdeni a sort és egyesével lépdesünk jobbra a strandi fogadókon. Az első helyen annyira kedvesek voltak a pultos nénik, hogy itt egy kicsit többet elidőztünk Don Papa rummal az asztalon, szépen kivárva a strand bezártát. Ahogy vége lett az emberek fürdőzésének úgy csökkentek az emlékeink is és a következő jelenet már a Bármikor Bárban fogadott sötétben, amiért tulajdonképpen ide jöttünk, mert hogy éjjel 2-ig nyitva van. Végre hangos zene és mi egy nagy asztal körül ülünk Levivel meg két vadidegen fiatal lánnyal. Fogalmam sincs hogy mi hogyan kerültünk a társaságukba, mindenesetre jól szórakoztunk, míg nem jött egy hatalmas vihar és azt vettem észre, hogy a Levivel pólóban, ingben másszuk a hegyoldalt dideregve a hidegben a szállásunkat keresve. Fogalmam sincs hogyan lett ilyen hirtelen ekkora vihar, de az biztos hogy mi nem voltunk felkészülve rá se testileg se lelkileg. A Levi olyan részeg volt, hogy a telefonján nem tudta beütni a szállás nevét, nekem sikerült de nem tudtam értelmezni a homályos Google nyomvonalat így egy szép éjjeli túrába torkollt az este. Vak vezetett világtalant. Amivel nem is lett volna baj, ha nem szakad az eső és nem fúj úgy a szél, hogy az ingem vitorlaként vezessen. Bárcsak vezetett volna, inkább céltalanul dobált ide-oda, míg nem valami csoda folytán valahogyan hazavetett minket a vihar és mi mint valami partra esett hajótöröttek kúsztunk be a meleg pokróc alá aludni.
2. NAP-Irány Siófok!
Csodás napfényre ébredek kora reggel, az ablakon átszűrődik a nap ereje, ami az előző nap után igen kellemesen érintett. Elnézek jobbra és a Levi éppen a másnapi hányását takarítja fel a padlóról törölközővel. Ez már nem volt olyan kellemes látvány. Nem értem, hogy nem ért ki a két méterre arrébb levő WC-hez, bár valljuk be őszintén azért vannak ennél nagyobb rejtélyek is a történelemben. Mi azért nem szerettük volna, hogy ha ezt a rejtélyt éppen a szállásadónk oldja meg. Nincs mit tenni, gyors tusolás és már fizetünk is, hogy minél hamarabb leléphessünk. Ahogy vége a nagy izgalmaknak úgy kezdtünk egyre rosszabbul lenni, a Levi még mindig bokákolva sétált le a hegyoldalról így valamit kezdeni kellett magunkkal. Előző éjjel elfelejtettünk vacsorázni, így beültünk az első kiszolgáló egységbe és kértem két tojásrántottát zöldségekkel, narancslével, ásványvízzel. Mivel a Levi annyira rosszul volt, hogy míg kikértem a fejedelmi lakomát, addig ő elment újra hányni így tudtam, hogy helyre kell tennem a szervezetét. Kértem két vodkát paradicsomlébe, ami végre segíthetett rajta és az állandó nyöszörgésén. Miután embert faragtam újra magunkból nekivághattunk az újabb napnak. Több éve nem voltam Siófokon, így azt terveztem, hogy az idén mindenképpen meg kell néznem, mert a sztereotípiák szerint nagyon veszélyes és tele van rossz arcú, igénytelen emberekkel. Levinek már két-három napja adagoltam az ötletemet, de csak aznap adta be a derekát, valószínű nem volt még ereje ellenkezni. A terv fantasztikus volt: lemegyünk vonattal Füredig, onnan valahogyan Tihany, majd komppal átmegyünk-mert hogy azt is nagyon rég nem próbáltam ki a Balatonon - majd újra vonatra pattanunk észak felé. Már a terv legelső részével gondok akadtak, a vonat éppen nem ment valamilyen műszaki hibás dolog miatt, így elkezdtük az alternatív Volán buszokat igénybe venni. Sajnos Almádin a buszvégállomás inkább valamilyen skanzenre hasonlított, mint egy élő szervezetre, így nem maradt más hátra, mint a harmadik alternatíva: a stoppolás.
Sajnos ez az utazásforma már félig kihalófélben van, pedig az egyik legőszintébb, legautentikusabb módja a közlekedésnek. Kölcsönös bizalomnak kell lennie két vadidegennek egymáshoz, ami sajnos a mai világban közel sem olyan magától értetődő, főleg nem egy világjárvány idején, még akkor is ha éppen nem tombolt a vírus ebben az időszakban. Nem tudhatod ki vesz fel és azt sem hogy meddig visz a te utadon, csak beszállsz és megkéred a megálló idegent hogy hova szeretnél eljutni. Az elején van azért mindig egy kis ismerkedés, tapogatózás, míg a végére általában úgy váltok el egymástól, hogy észre sem veszed, de oda vitt el, ahova az elején még nem is akart, de aztán egy kis kitérőt téve, fáradságot és időt nem kímélve eljuttat téged az adott célhoz. Te kiszállsz, megköszönöd és elválnak útjaitok egy életre szólóan. Az idegen betoppant ott és akkor véletlen az életedbe, megtisztelt bizalmával, még ha csak néhány órára is, hogy aztán beteljesítse szerepét önmagad darabjában. Azt hiszem az embereknek, akik felvesznek minket és mesélünk nekik, hogy milyen úton vagyunk, mindig megtetszik ez a szabadosság és titkon vágynának erre, de valamiért már nem mernék felvállalni. Így azonban valamennyire ők is részeseivé válhatnak, még ha csak rövid ideig is. Stoppolás előtt azért még bekaptunk egy vodkaszódát majd kitettük magunkat a 71-es főútra. Körülbelül két perc ácsorgás után simán felvettek minket maszk nélkül. Éppen Füredre tartott ebédelni egy 40-es éveiben dolgozgató családfő, aki hamar megszánt minket egy fuvarral. Negyed óra múlva a legveszélyesebb köztes megállónál tett ki minket, tudván, hogy azért Füreden is lehet mulatni. Tudtam, hogy innen komppal át lehet menni Tihanyig, onnan meg ugye Siófokig. A tervem szinte tökéletesnek tűnt, de mint az életben az ilyen túrák alkalmával is mindig vannak fordulópontok, ami persze csak utólag derül ki. Itt a fordulópont délután fél 1-kor a tűző napon történt meg, amikor is odamentünk egy nyitott bárhoz és megkérdeztük az ott éppen törölgető pultos srácot, hogy kaphatnánk-e esetleg egy vodkaszódát. „Srácok sajnos még nem vagyunk nyitva, kettőkor nyitunk. De szodát tudok adni nektek!” „Nem gond, az is jó lesz a meleg ellen”-vetettük oda kissé lehangoltan. „Tudjátok mit srácok? Megoldom, lesz benne vodka is!”. Mi itt persze még nem sejtettük, de már utólag tudjuk, ez a mondat elindított az aznapi lejtőn. Délután négy óráig elidőztünk némi ital társaságával a helyen, beszélgettünk a srácokkal, akiknek csak mi voltunk a vendégeik. Elmeséltük a mi sztorinkat, hetedik éve járunk mindenhova évi egy alkalommal egy hétre csavarogni. Nagyon tetszett nekik a gondolat, hogy akár ők is belevághatnának egy hasonló kalandba. Nekünk persze már rég Siófok felé kellett volna tartanunk, de még szállást se foglaltunk nemhogy úton lettünk volna. Ráadásul olyan éhesek voltunk, hogy megbeszéltük átmegyünk a szemközti helyre valami kajáért, aztán majd utána folytatjuk utunkat. Srácoknak megköszöntük a keddi korai nyitást és nagy slunggal áttúráztunk a húsz méterre levő szemközti szabadtéri étterembe. Szép lassan megétkeztünk és ahogy kértünk még egy italt azt vettük észre, hogy itt bizony élőzene lesz nemsokára. Talán ekkor döntöttük el legbelül véglegesen aznap, hogy mi már Siófokra biztosan nem fogunk menni, de a szállásfoglalásról még mindig nem gondoskodtunk, hiszen elkapott minket a szabadság életérzése, mit sem törődtünk mi akkor az ilyen jelentéktelen ügyekkel. A színpadra három idős bácsi lépett fel így megalkotva a Gemini együttest és már kezdték is a régi magyar örökbecsű nótákat fújni. Engem elkapott a buli hangulat úgy 5-6 fele és kitaláltam, hogy rendezek a Levinek egy fiktív születésnapot, mégpedig a Szerelemvonat című Demjén számmal. Odaosontam a művész urakhoz, gyorsan lekenyereztem őket egy itallal és már mehetett is a nóta. Beindult az étteremben az álszülinapi buli, a magyarok kedvenc részegen űzött sportjával a vonatozással, míg az emberek többsége körülöttünk mosolyogva a vacsorájukat költötték. Alighogy visszavánszorogtunk az asztalunkhoz, három csinos negyvenes női társaságunk mellé, már jelezték is, hogy bizony náluk aztán ténylegesen is van egy születésnapos. Már kértük is a finom unicomot nekik, cserébe ők meg tőlünk az Abbától a Dancing Queent. Így mehettem újra a színpad felé kuncsorogni az újabb a számot a zenészektől, de már mikor megláttak messziről mosolyogtak rám. Valószínű nem őszintén, tekintve hogy folyamatosan felrúgom a playlistjüket. Természetesen lejátszották a hölgyeknek is számot, mi meg uraknak érezhettük magunkat néhány perc erejéig. Próbáltuk fokozni a hangulatot, amikor láttuk, hogy éppen távoznának és hogy ezt megakadályozzuk kértünk nekik gyorsan még egy kör italt. A balfasz pincérek persze megfeledkeztek a rendelésünkről, ők pedig eltávoztak. Ez elég nagy hiba volt, amit a Levi torolt meg az egyik pincéren, akit úgy leoltott, hogy elvörösödve alig tudott mit hebegni-habogni nekünk. Én már megsajnáltam szegény pincért, aki inasba lett rakva, de egyet kellett, hogy értsek a Levivel. Így kértük a cechet és távoztunk. Egészen a kiindulópontunkig, ami újabb húsz méter visszalépést jelentett Siófoktól. A srácok röhögtek, hogy nem indultunk semerre, mi pedig az italunkat szürcsölve elkezdtünk szállást keresni a neten, amit nagy nehezen sikerült is megoldanunk. Gyorsan eltaxiztunk, hogy ne vesztegessük a felesleges időt. Egy fiatal srác fogadott minket, aki a létező összes iratot elkérte, mi meg már alig tudtuk kitölteni a papírokat. Látta rajtunk hogy le se szarjuk a szállást - főleg hogy kértük a taxist várjon meg minket odakint mert csak bedobjuk a cuccainkat - így igazából a szobabemutató helyett csak egy dolgot kért tőlünk: „Légy szíves ne hányjátok össze a szobát!”. Én itt elkezdtem iszonyatosan röhögni, amit a Levi és a szállásadónk nem értett először, majd gyorsan közöltem mindkettejükkel, hogy pedig bizony tegnap ez történt. Levi is elkezdett szakadni a nevetéstől, a főbérlőnk pedig valószínűleg itt bánta meg örökre, hogy elvette tőlünk a pénzt. Végére aztán jól viselkedtünk és már nevetett ő is, de azért rettegve nyithatta ki a szoba ajtaját reggel miután távoztunk. Vissza a járó motorú taxishoz és már kezdhettük is az estét. Pár falatot bedobtunk valami jellegtelen helyen aztán visszamentünk a délutáni bárunkhoz, ami időközben szépen megtelt emberekkel.
Újra elővettük a bevált vodkaszóda receptet és míg szürcsölgettük a tömeg szép lassan elfogyott körülöttünk. Azt vettem észre, hogy megint két hölggyel sétálunk a még nyitva levő másik bárba, akikkel jót nevetve és beszélgetve töltöttük az este hátralevő részét, míg ez a hely is bezárt mögöttünk. Elbúcsúztunk tőlük, majd felsétáltunk a vasútállomáshoz ahol non-stop pizzázó várta az elfáradt éjszakázókat. Itt egy pohár sör mellett „megvacsoráztunk” hajnalban, miközben mély lelki kérdésekkel bombáztuk egymást megfáradtan, így aztán hazacammogtunk a hosszú nap után aludni. Még ha az első megállónál el is buktuk Siófokot, nem haladtunk többet 15 kilométernél, azért egy egészen szép kis nap kerekedett ki belőle! Egész napos nevetés, az érzéseinkre hagyatkozva! Minek állj tovább, ha jól érzed magad, még akkor is, ha más lett volna az aznapi terv!
3. NAP-Siófok nem menekülsz!
Szerdán szintén egy verőfényes reggelre ébredtünk a körülményekhez képest egészen jól! A szállással minden rendben, Levinek se volt különösebb baja és még én is éreztem a további lendületet! A tegnap este után persze az első megállónk egy bankautomata volt, de hát kit érdekelt ez akkor. Hidratálás szempontjából lecsorogtunk a „hétlépcsőshöz” reggelizni és egy kicsit beindítani a szervezetet. Ezeket a reggeleket amúgy is szeretem, ilyenkor egy árnyékos kis kiülős helyen meg lehet beszélni az előző napot, hidratálni kicsit, szervezetet újraindítani, hogy aztán minden kezdődhessen elölről. Már csörög a telefon Nagypétől hogy „úton vagyok, hova menjek?”, jeleztem a koordinátákat majd kisvártatva megjelent egy autóval. Ölelkezés, majd egy gyors ital után bepattantunk az autóba, hogy most már tényleg Siófok legyen a végállomás. Az előző napi csúcstervem hamar kudarcot vallott, az első megállónál elbuktuk, nemcsak Siófok lehetőségét, hanem minden másét is. Egyszerűbbnek tűnt a terv, hogy beszállunk egy autóba és szimplán átkocsikázunk. Egyrészt sokkal gyorsabb, másrészt nem tud eltéríteni minket az első kocsma, ami kiszolgálna minket. Ablakokat gyorsan letekertük, a hangerőt pedig fel és már úton is voltunk Tihany felé, ami körülbelül tíz perces kocsikázást jelentett. Peti gyorsan beállt a kompsávba, addig pedig én gyorsan kipattantam, mert észrevettem egy kis csehót, ami éppen üresen pangott. Közöltem a kis hölggyel hogy két vodkaszódát szeretnék elvitelre, aki kedvesen mosolygott és már adta is ki a nyár italát. Olyan kedves volt, hogy tudtam még vissza kell majd jönnünk, ha erre járunk…Levinek átadom a szajrét és már megyünk is a kompra. Utoljára körülbelül gyerekkoromban utaztam a családommal komppal és úgy élt azóta is bennem, mint valami mesebeli álom. Nekem ez felnőtt fejjel is nagy élmény, ahogyan a hullámok felcsapnak a hajóra és megmerítkezik benne kicsit az ember. Visszafele tekintve a tihanyi apátság és az egész Balaton-felvidék látképe. Újra életerőt nyerek magamon és kiélvezem ennek a rövid útnak minden szépségét. Szántódon kötöttünk ki, hogy észak felé vehessük az irányt Siófok felé. Valami útszéli étteremben megálltunk még ebédelni, ahol a Levi gyorsan foglalt valami kietlen szállást az Airbnbn. Majd kiderült, hogy a pénz elment, de a szállással mégis vannak valami gondok és nem utalják vissza, így felhívjuk a kontaktot, aki közli hogy nincs pénz nála. Nincs más hátra, mint felkeressük és megautóztatva elvisszük az automatához, hogy most már legyen nála pénz és fizesse vissza a szállásunkra elutalt összeget. Sose kocsikáztattunk még meg embert, de annyira viccessé vált a szitu, hogy útközben már poénkodtunk is, hogy „Peti itt balra az erdő fele, rooossz fáát hugyozoott le”. Persze semmi konfliktus nem lett a vége, nekünk csak időrablás volt az egész. Nagy nehezen sikerült a belvárosban foglalni egy szállást, ami utólag sokkal jobbnak is bizonyult. Lepakoljuk a cuccainkat gyorsan, hogy a Peti is tudjon végre inni és irány a part felé. Egészen 100 métert haladtunk ahol rábukkantunk Erika kocsmájára. Klasszikus talponálló a város közepén. Nyitott ajtó és ablakok a nagy melegben, hogy a plafonon elhelyezett ventilátor által járjon valamennyire a levegő. Kicsit megmaradt még az elmúlt 40 évnyi bentdohányzás általi füst illata, amit bevett az azóta is ott álló bútorok, függönyök és terítők anyaga. A falon lóg egy focicsapat fotója, kicsit kopott már, szinte fekete fehér, látszik hogy nem mostanában lett felszögelve. A bentlévőkről lerí, hogy egytől-egyig helyiek, de persze senki nem szól egymáshoz. Az egyik Nemzeti Sportot olvasva fröccsözik; a másik a pultnál támaszkodva próbál jópofizni Erikával, aki szinte válaszra se méltatja; a harmadik egy kicsit kigyúrt, szigorú arcú ötvenes, aki csak néz szikáran, ha valaki belép a szentélyébe. És mi pedig beléptünk.
Egy ilyen helyen a minimum, hogy hangosan köszön az ember, nehogy bunkónak tűnjön-próbálod illedelmesen felborítani a benti nagy csendet. Mindenki néz ránk, hogy ezek mit keresnek itt, ez körülbelül egy no-go-zóna a turistáknak, itt tudnak a helyiek nyugodtan iszogatni a sok hülye „pestitől”. Áthatoltunk a lélektani kerítésükön, így aztán gyorsan prédává válhattunk volna egy ilyen helyen. Odaosonunk Erikához a pultoshoz, kérünk szépen három darab vodkaszódát, de hamar közli, hogy sajnos nincsen hideg szóda. Ezen a ponton könnyen csapdába eshet az ember, ha nem elég rutinos! Ha kisétálsz akkor a világ lúzere vagy és kiröhögnek, hogy micsoda flancos egy társaság! Ha elhúzod a szádat és visszakérdezel, hogy „miért? nincs szóóóóda?”, akkor elevenen felfalnak! Erika felajánlja az alternatívát, hogy van helyette narancslé! „Pompás!” Helyet foglalunk gyorsan és míg készíti Erika az italunkat gyorsan szóba elegyedek. „Melyik csapat képe lóg a falon?” TELITALÁLAT! Mindenki felkapja a fejét és már válaszolna is, látszik mindenkinek van sztorija és emléke! „1984-es Magyar Kupa győztes Siófok csapata”; „az egyetlen aki megnyerte másodosztályból a kupát!”; „A Józsi aztán elvette azt a kurvát, azt szétment a csapat”. Innentől egy három órát töltöttünk el a helyiekkel, amit mi kifejezetten élveztünk-sehol máshol nem tudsz begyűjteni annyi információt és nem tudod úgy megismerni az adott települést, mint a lokálpatrióták törzskocsmájában. Időközben befutott Mikos barátunk is, aki csak egy villámlátogatásra érkezett autóval, de ő is hamar akklimatizálódott a helyi erőkkel. A kocsma mellett helyezkedett el a központi posta és ahogy letelt a munkaidő újabb barátokra tettünk szert, hiszen egyből itt folytatták megfáradt napjukat. Mikos három abszinttal kedveskedett, amiből az egyik a kigyűrt helyinél, a másik kettő egy fiatal postásnál és párjánál landolt. Amint kiléptem rágyújtani azt vettem észre, hogy mindhárman hangosan prüszkölnek az utcán délután 4-kor, de kiváltképp a kigyúrt ötvenes. Ekkorra már azért meglágyult ő is, így elkezdtem rajta viccelődni, amitől még jobban bokákolt mi pedig már hangosan nevettünk rajta. A fiatal pár már jött volna velünk az este bulizni, így lassan bevégeztük itt a dolgunk, Mikostól is elköszöntünk és mindhárman továbbálltunk. Biztos különleges élmény lehetett nekik is ez a pár óra, hogy besétált közéjük három idegen balek, akik felborították a százéves békéjüket. Bár valószínű másnap a postán inkább az abszintot emlegethették jobban. A sétány felé haladtunk volna, de azért csak beugrottunk mi is a melóhelyre, a postára, mert a Levi minden évben szeret kaparós sorsjegyen játszani. Maszk persze nem volt nálunk, de közölte a hölgy kedvesen hogy nem kötelező. Persze megtalált minket egy önkéntes virológus, aki azonnal belénk állt, de úgy magyarázott, hogy közben nem is fordult felénk, így sokáig nem is tudtuk kinek hadovál. Amint kiderült, Levi is viszonozta kedvességét és szép finoman jelezte neki, hogy séta, de ő tovább okoskodott, míg a Levi lecsapta a verbális párbajt „Te minek beszélsz még mindig a nyelveddel hülyeségeket???”Már szakadtunk a nevetéstől, meg az egész posta is, de azért továbbálltunk egy szimpatikus bárba, ahol a még mindig erősen sütő nap árnyékában megpihenhettünk. Diszkréten levettem a cipőmet, hogy ellazulhassak ebben a nyári forróságban. Peti hozza az italokat, belakjuk a helyet gyorsan, hangos nevetésünkre felkapják a helyi fiatalok is a fejüket. Gyors összeismerkedés, öt perc után az egyik lányt már „csillagom”-nak hívtam, na nem azért, mert annyira tetszett volna, inkább így próbáltam palástolni a butaságait. Ekkor újra csörög a telefon, megérkezett Zoli barátunk is, gyorsan otthagyom a Petit, meg a Levit a suhancokkal, hogy benavigáljam az új vendégünket a szállásra. Fél óra kitérő után, mire Zolival visszaértünk már javában összemelegedtek Leviék a fiatalokkal. Az újabb nagy öröm, újabb nagy számlát szült, így most már nem is szalon hanem kocsmaspiccesen megindulhattunk az estébe. Négyen mint valami kisgyerekek, belevetettük magunkat egy játékterembe, ahol a tízéves tinédzsereket megszégyenítő módon kipróbáltunk minden játékot, hogy aztán egy fényképet lőjünk a végén közösen. Talán az egyetlent az egész túra alatt. A játékokban úgy elfáradtunk, hogy gyorsan elmentünk megvacsorázni, nehogy üres gyomorral kezdjük meg az éjszakát. Miután túl voltunk a kötelezőkön, elmentünk egy szórakozóhelyre, ahol akkor már egészen jó buli volt, nagyon jó zenékkel. Ital, hangosan lüktető zene, tűrhető tömeg, asztalon táncolás, átizzadt ruhák, fülledt meleg, egymásra nevetés, tombolás, extázis. Kimegyek pihenni a teraszra, hogy rágyújtsak, amikor észreveszem Árpi barátunkat. Teljesen véletlenül kerültek ők is ide Döncivel és egyik barátnőjükkel. Árpi kezében egy tálca jéger, amiről leveszem a magam jussát, míg a Levibe Árpi erőszakolta bele a placc közepén. A tálca hamar kiürült, én pedig elkezdtem ismerkedni az ismerősükkel, aki nekem nagyon is tetszett, ráadásul szimpatikus is volt, főleg mikor elkezdte dudorászni kapucnis pulcsiban a Dreams című számot. Míg ezt előadta elcsente a pénztárcámat, amit egy fél óra késéssel vettem észre és elkezdtem kicsit pánikolni és mielőtt már végleg feladtam volna a reményt, hogy megtalálom, akkor előkotorta a táskájából egy kacaj mosollyal. Nem tudtam haragudni rá, csak nevetni. Sajnos miután Árpi összeesett egy sarokban a tálcányi italtól, Döncivel hazataxiztatták én pedig egyedül maradtam két vadidegen lánnyal egy asztalnál. Úgy látszik minden este így végződik már. Már pirkadt mikor elbúcsúztam tőlük. Battyogtam taxit keresni, mert fogalmam se volt, hogy merre van a szállásunk, útközben azért megálltam egy fa tövében úr módjára vizelni, amikor éppen két tinédzser lány közül az egyik megszólított, hogy tudok-e segíteni, mert a barátnője teljesen kiütötte magát. Nem gondoltam, hogy én lennék a legnagyobb segítség, nemhogy a megmentő, de azért némileg összeszedtem magamat. Kerestem egy taxit, aki persze nem volt hajlandó beengedni a lányokat, míg nagy nehezen megegyeztem vele, hogy kifizetem a kárt, ha esetleg valami baj történne. Szerencsére nem kellett papírra vetnem, jogilag megelégedett a verbális szerződésünkkel. Így elutaztam a szállásukra velük, ahol már kicsit jobban lett a paciens, én pedig tőlük is elbúcsúztam, hogy végre lefekhessek. A szálláshoz persze semmi kulcsom nem volt, átmásztam a kerítésen, majd addig telefonáltam, míg a Zoli végre kijött értem ajtót nyitni. Zoli, Levi megvan, Peti sehol. Arra kelek, hogy a Zoli már szedelőzködik, Peti is megvan, hazajutott épségben mindenki. Túléltük ezt a 24 órát is.
4. NAP-Csak menjünk valamerre!
Miután aludtunk 4-5 órát, végre kezdődhetett a csütörtök is. Utólag kijelenthetjük, hogy Siófok igen is jó volt, pláne egy szerdai napon-meglubickoltunk a helyiek kocsmáján át az éjszakai szórakozóhelyekig minden lebújban. Kissé fáradtan, másnaposan összeszedtük magunkat annyira, hogy lemerjünk menni a recepcióhoz és fizessük a cechet. Peti addig-addig könyörgött a kis hölgynek a pultban, hogy összeroggyantott egy tojásrántottát hármunknak. Bizton mondhatom hogy számunkra az ott a nyár reggelije volt. Míg végig a kis hölgyet osztottuk a jobbnál jobb másnapos sztorijainkkal, felcsendült bennünk a kérdés, mi lesz a csütörtökkel? Új nap, új lehetőségek. Zoli már elment, tudtuk hogy a Petinek is el kell mennie. Ezek a napok mindig nagyon nehezek, mert űrt hagynak a többiek és újra át kell állnunk a kettes felállásba, hogy elölről kezdhessük az élmények kergetését. Peti felajánlotta, hogy egy darabig még velünk tart és elvisz minket, ahova szeretnénk menni. Gyorsan bedobtam Badacsonyt, amire a Levi is rábólintott, bár azt éreztem, hogy kurvára mindegy volt neki milyen települést mondok, ha Abaújszállást, akkor odamentünk volna. De így kész tervvel vághattunk neki az újabb bizonytalan napnak.
Nagy nehezen elhagytuk szállás- és reggeliadónkat, beszálltunk a kocsiba és már újra úton is lehettünk. Levi átvette a vezetést, ő tűnt most a legalkalmasabbnak; ablak leteker, bömbölhet a Love to go nyári sláger, huzatban friss levegő szívás és már ott is voltunk újra a kompnál. Kihasználtam az öt perces állásidőt és elrohantam az első butikhoz, ahol mértek vodkaszódát, így a kompra már nem kellett üres kézzel behajtanunk. Mivel még csak délelőtt volt, nem kapkodtunk; így Tihanyban visszamentünk a tegnapi megállónkhoz, ahol újra Viktória szolgált. Bennem még mindig maradt elég lendület, hogy folytassam a céltalannak tűnő életet. Kocsival félreálltunk és besétáltunk arra a helyre, ahol közel három órát eltöltöttünk a tűző napon árnyékot adó tíz négyzetméretes part menti kis bárban. Szeretjük ezeket a napközbeni véletlen megállóhelyeket, amik egyébként nem is frekventáltak, de mi valamiért megtaláljuk bennük azt a különleges varázst, ami egyediséget ad nekik vagy nekünk. Tulajdonképpen egy komp mellett ki a fene állna meg órákig egy kis bárban, ahova mindenki átutazni jár. Legfeljebb egy ásványvizet vesznek az emberek abban az öt percben, míg várják a kompot. Talán egy kicsit, így a szabadság alatt itt mi is meg tudjuk állítani magunknak az időt, kiszakadni a rohanásból és felfedezni azt, ami amúgy a rohanásra épülne. Berohannak, kiveszik, kiszaladnak, talán elköszönnek. Megálltunk, kikértük, leültünk, nevettünk és beszélgettünk. Napsütés, partmenti enyhe szellő, csütörtök kora délután. Persze mindez vodkával kissé trógernek érezteti magát, de hát élveztük ezt az életet. Pár hete még zárva voltak az üzletek, utazni sem lehetett, maszkban közlekedtünk dolgozni, most pedig csinálhatjuk mindennek a totális ellentettjét szabadon. Ilyenkor tudjuk csak igazán értékelni azt, amit adottnak vettünk korábban, de hamar bebizonyosodott idén tavasszal hogy ezt akár egy szempillantás alatt is elveszíthetjük. A legtávolabb áll tőlünk az a fajta távolságtartás, amit ez a vírus követelt meg. A maszkkal éppen a legemberibb énünket, az arcunkat takarjuk el, éppen azt a testrészünket, amivel a legelemibb érzéseket tudjuk leolvasni a másikról, ami bizalmat kelt a másikban vagy éppen fordítva. Azt, ami eddig csak a tolvajokat és a betörőket szimbolizálta, most az átlagember hétköznapi díszévé kellett hogy váljon. Nekünk ezek a túrák éppen, hogy az ellenkezőjéről szólnak, a „világ” felfedezése „belülről”, emberek által, nyíltan, közvetlenül-szabadon. „Betörni” újra abba az életbe, amit nemrég elveszítettünk. Ideig-óráig ugyan visszakaptuk a nyáron, de az emberekben mégsem múlt el nyomtalanul a vírus emléke, kissé félénkebb lett a társadalom, a korábbi fesztelenség némi bizonytalanságot sugallt. Az emberek ledobták ugyan a maszkot, de mintha a mosolyuk így is láthatatlanná vált volna, mi pedig tele élettel robogtunk be a legutolsó kompcsehóba is. Karanténból kiszabadulva mint valami elszabadult ágyúgolyók szerettünk volna berobbanni mindenhova, bármerre is csapongtunk. Itt se az események láncolata volt az igazán érdekes - bár rettentő sokat nevettünk – hanem az életérzés, amit ez ott akkor nekem, nekünk jelentett.
Délután azért tovább kellett állnunk, egyrészt mert még szállásunk se volt, másrészt a Petinek is még haza kellett érnie. Én azért elkaptam a fonalat és miután kiürült a bögrém, így egy gyors megállót kértem a legközelebbi kocsmához. Hamarosan találtunk is egy éttermet, ahol az alkalmazottak még csak mosogatással készülődtek az esti vendégek fogadására, de én azért bemerészkedtem egy gyors vodkaszóda elvitelre. Szerencsémre kiszolgáltak ebben a tikkasztó melegben és míg a kollegina öntötte a vodkát, éppen a rádióban felcsendült a Beatrice 8 óra munka száma, aminek a második sora kb. hogy „a vodkától erős vagy és bátor”. Azonnal megköszöntem a vodkámhoz illő zenei aláfestést, szolid mosolyokat kaptam cserébe, én pedig nevetve távoztam a helyről, hogy bepattanjak újra a kocsiba, mesélve a sors különös ajándékát. Végigzötykölődtünk a Balaton parton, míg nem végre leértünk Badacsonyba, ahol a központban egy nagyon fancy étterem előtt megálltunk. Eljátszottuk a klasszikus maffiafilm jelenetet, hogy nekem Peti meg a Levi kinyitja a hátsó ajtót, én pedig nagyon bizonyosan kiszállok az autóból, majd szigorúan végigpásztázom a környéket és csak annyit mondok hangosan „tovább”. Miután kiélveztük magunkat a közönségünk előtt, eljött a búcsú pillanata a Petyától is, aki még vezethetett haza Tatáig, hogy másnap valahogyan még tudjon dolgozni.
Levivel újra kettesben maradtunk és elkezdtünk szállást vadászni, míg nem eszembe jutott egy kissé kieső hely, ahol tavasszal megszálltunk már és nagyon kedvesek voltak a vendéglátóink. Szerencsénkre most se kellett csalatkoznunk, így már battyogtunk is ki a város szélére a Bakter nevezetű szálláshoz a tűző napon, hogy gyorsan ledobjuk a túratáskáinkat. Visszafele elkezdtük újra felfedezni a várost, de még tátongott az ürességtől, mivel minden ember a strandon fürdőzött. Találtunk egy dodzsemet, ahol kiélhettük gyerekes ösztöneinket, hogy szemtől szemben ketten játszhassunk rajta. Miután már századjára szólt nekünk az öreg hogy ne menjünk egymásnak teljes gőzzel, jobbnak láttuk a távozást, hogy beüljünk valahova a felkavarodott gyomrunkkal. Találtunk is egy borozót, ahol át kellett állnunk a fröccsözésre, mivel más opciónk nem volt, beültünk a raklapokkal díszített krimóba, ahol egy nagyon kedves idősebb hölgy szolgálta fel nekünk az italokat, néha becsúszva egy kis törkölypálinkával is. Élet nem sok volt körülöttünk, így mi is lelassultunk és elkezdődött az a fajta beszélgetés, amikor nem igazán érdekel, hogy mi történik a külvilágban, csak ketten egymással szemben, szikrázó kérdések és válaszok közepette eltűnik minden más. Számonkérés, bántalmak, fájdalmak, nevetések, összeveszések és kibékülések. És míg ez órákon át zajlik, szinte észrevétlen sétáltunk fel egy másik helyre, ami tömve volt emberekkel. Itt se vetettük volna észre magunkat, ha nem botlunk egy végtelenül túllelkesült fiatal kiszolgálólányba, aki annyira túl volt pörögve, hogy az értetlennél értetlenebb kérdései után, azt hittem hogy átnyúlok és megfojtom egy kanál vízben. Egy szimpla gintonicot szerettünk volna kérni, de amikor már végre eljutottunk volna odáig, hogy elkezdje gyártani még megkérdezte, hogy levendulásat vagy bazsarózsásat vagy mi a tökömet kérünk. Csak a fáradság végett tartottam meg nyugalmamat, illetve az hogy a Levivel összenézve olyan nevetés tört ki belőlünk hogy se köpni, se nyelni nem tudtunk. Ezután a kis affér után megpróbáltunk megbújni a csinos úrfik és hölgyek között, tudtuk hamar, hogy ez itt és most nem a mi világunk. Találtunk egy asztalt és folytattuk visszavonulva a mi világunkat. Valójában szeretem ezeket a beszélgetéseket, még akkor is hogy ha sokszor nem értünk egyet, de mégis elmegyünk egymás véleményének addig a széléig, ahol aztán falba ütközünk és megértjük hogy ennek ez a vége. Amikor csak úgy jönnek-mennek a témák órákon át és nincs köntörfalazás, nincs mellébeszélés egy perc sem, csak csupa őszinte szavak, amik sokszor fájni is tudnak. Ebből a beszélgetésmaratonból, ami délutántól késő éjjelig tartott, nem maradt meg egy emberi arc sem, fogalmam sincs kikkel voltunk körülvéve. Ez a badacsonyi csütörtök egy buborékban játszódott kettőnk között, de nem maradt tüske, ami ezt kipukkaszthatta volna. Miután a felszínt csiszolgattuk, súrolgattuk napokig, itt egy nap alatt ütvefúróval zötykölődve, de annál nagyobb erővel ástunk le a másik mélyébe. Ezek nem egy szomorú este képei voltak, hanem éppen ellenkezőleg, egy utólagos jó érzés, ami után tudjuk, hogy valami még erősebb lett. Ez az erő az, amely a mélyben húzódik és hiába történik a felszínen bármi is, tudjuk, hogy ez ott van és ott lesz. Csak azt vettem észre, hogy mi maradtunk, meg a személyzet. Talán még valami koncert is volt, talán. Minden évben van egy ilyen este, idén Badacsony lett az. Miután elhagytuk a koncerthelyszínt elkezdtünk lesétálni a dombról a part felé, hátha találunk még valami életet. Nem sok pislákoló fényt láttunk, de azért kimentünk a mólóig, ahol észrevettük, hogy egy fiatal csapat iszogatott. Szóba elegyedtek velünk, miután látták a kezünkben lévő italokat az éjjeli homályban. Ők is ugyanazt szerették volna mint mi, valami életet lehelni még ebbe az estébe. Meg is kínáltak minket és pár koccintás között elmeséltük mi is a rövid történetünket, miért vagyunk itt. Csillogó szemükön látszott a szabadság általunk megtestesített ideája, hamar szövetkeztek is egymással, hogy jövőre ők is ellepik az ország tájait egy-egy hátitáskával. A sztorizgatások közepette sajnos mi is és ők is elfogytak a végső tartalékokkal, nem volt mit iszogatni. A boltok és a szórakozóhelyek már rég zárva voltak, így eszembe jutott, hogy nekem még van egy üveg ginem a szálláson, csak hát az olyan messze van, hogy mire kiérünk elfogy a lendület. Taxi persze már nincsen ilyenkor, ezért Levinek egy egészen sajátos ötlete támadt. Felhívta a rosszlanyok.hu térképen legközelebb eső úrhölgyét, aki fel is vette azonnal a telefont. Kissé cigarettától megérdesedett hangján érdeklődött, hogy mit is szeretnénk tőle, majd Levi felvázolta nagyon tisztelettudóan, hogy mi igazából más szolgáltatását szeretnénk igénybe venni, mint ami megszokott; mégpedig hogy a vezetési képességei érdeklik különösen. A srácok nevetését gyorsan lecsillapítottam nehogy azt gondolja, hogy csak szívatni akarjuk brahiból. Levi konkretizálta a tervet, el kellene jönnie a badacsonyi mólóhoz, aztán onnan egy 5 km-es kitérő a szállásra, majd vissza a mólóhoz. Erre kellene nekünk egy gyors árajánlat és ha megegyezünk akkor már csinálhatjuk is az üzletet. A hölgy persze már kezdett nevetni, de aztán érezte, hogy ez bizony nagyon is komoly. Be is vállalta volna a fuvart, csak sajnos már ő is ivott, így Levi megköszönte a kedvességét és elbúcsúztunk tőle. A fiataloknak persze annyira tetszett a Levi műsora, hogy négykézláb nevettek, pedig hányszor mentettek már meg minket ezek a hirtelen jött vad ötletek. Időközben az egyik lány rosszul lett valamitől, így az egész bagázs gyorsan hazavitte aludni nehogy baja essen. Nekünk sem maradt más választásunk, mint hazacammogni egy szép tücsökzenétől hangos balatoni éjjelen, hogy legalább most aludjunk egy jót, felkészülve a péntekre, amit nem is igazán vártam már akkor.
5-NAP-Oda meg minek?
Borzasztó rosszul aludtam, egész este kavarogtak az elmúlt napok eseményei az agyamban és olyan érzésem volt mintha egy percet sem hunytam volna le a szemem. Mosott szarul is keltem és úgy is éreztem magam. Kedvem se volt kimenni a szobából, hogy emberrel találkozzak, annyira fáradtnak éreztem magam. Most a Levinek kellett életet lehelnie belém, ami nem ment egykönnyen. Összeszedtük a holmijainkat, gyorsan letusoltunk, majd a házigazdáink színe elé léptünk, akik látták, hogy nem vagyunk a legemelkedettebb állapotunkban. Nagyon közvetlen, kedves emberek, főztek is nekünk egy kávét, hogy legalább legyen erőnk elhagyni a szállást. Természetesen verőfényes napsütés volt megint odakint, de elkezdtük az El Caminonkat a város felé, ami szintén nem segített az állapotunkon. A pénteki tervünk az volt, hogy elmegyünk Székesfehérvárra. Vagyis ez a Levi terve volt, nekem kicsit se volt kedvem az egészhez. Egy lány miatt mentünk volna, akit még csak nem is ismertünk igazán, de az utolsó pillanatban le is mondta az egész találkozót velünk. Nem értettem a Levi ragaszkodását ennek ellenére is, de elképesztő vágy volt benne, hogy mi akkor is megyünk, nem hátrálunk ki. Nem volt semmi kedvem hozzá, de beleegyeztem. Sajnáltam most itthagyni a Balatont ilyen szép időben, ráadásul hétvége jön és tudtam hogy tele lesz élettel akárhova is mennénk, míg mi oda megyünk ahonnan jönnek el az emberek. Egy üres, unalmas városba. Amúgy is azt éreztem, hogy Fehérvár már olyan közel van, mintha hazamennénk és vége lenne mindennek, vége az összes kalandunknak. Lehangolt az egész gondolat, de a Levi hajthatatlan maradt, nem volt hajlandó megváltoztatni a véleményét. Kimerült voltam és ezen az a gondolat sem segített sokat, hogy egy kihalt város felé tartunk dög melegben és ha elnézek jobbra akkor ezt a csodás Balatont látom, amit most kénytelen vagyok elhagyni. Nem éreztem persze semmiféle dühöt, inkább csak lehangolt az egész tervünk, de egy barátnak akkor is mennie kell, ha éppen nem ezt szeretné. Tudom, hogy ha én lennék ennyire bezsongva, ő lenne az első aki jönne. Meg hát ő is elfogadta a bűnös siófoki tervemet. Míg ezek az érzések kavarogtak bennem, időközben megérkeztünk ahhoz a reggelizőhöz, ahova volt egy 10%-os kedvezményünk a szállásadóink által. Kis nyugodt kiülős falatozó a város szélén fapadokkal, napellenzőkkel. Ledobjuk a nagy táskáinkat, leheveredünk a sörpadokra, hogy kicsit pihenjünk, mikor az egyetlen ember, aki már ott üldögélt ránk köszönt. Visszaköszönünk, majd elkezd beszédbe elegyedni velünk, de az első mondata után leszűrtük, hogy ő bizony nagyon be van rúgva. Egy jól szituált negyvenes férfi tök egyedül, némi étel és pálinka társaságában élvezi a péntek reggeli badacsonyi életet. Nekem rohadt fárasztónak tűnt ebben a lelkiállapotban, én csak ülni akartam és nézni ki a fejemből. Levi viszont hamar vette a lapot és a vendégünk első kérésére, hogy igyunk egy pálinkát mindhárman, azonnal rábólintott. Én mondtam hogy össze fogom hányi az egész kócerájt már az illatától is, de ők ketten most összeesküdtek ellenem és nem maradt sok választásom. Még meg se néztük az étlapot, még ki se kértünk semmit, de már üres gyomorra jött az első pálesz. Gyakorlatilag csak a szentlélek tartotta bennem ezt az 52%-ost. Viszont amikor már biztos voltam a sikeremben elszívtam egy cigarettát és elfogott a revansvágy. Mondtam hogy most én jövök, kértem három vodkaszódát. Öt perce vagyunk a helyen, de összehozott a sors minket egy olyan emberrel, aki annak ellenére, hogy borzasztóan fárasztó volt mégis életet lehelt belénk. Csabi, mert hogy így hívták, volt az aznapi fordulópontunk reggel 9-kor. Közben elkezdtek jönni családok is reggelizni, de az első pillantása már mindenkinek az volt, hogy háromfős asztaltársaságunk előtt vodkaszódás és pálinkás poharak hevertek halomban. Csak úgy csattantak a pálinka vodkaszódás körök egymásután, mintha nem lenne holnap. Csabinak a megmaradt beszélőkéje még úgy ahogy működött, de a memóriája egy mókus agytérfogatára zsugorodott, így akármit mondtunk újra és újra rákérdezett, mintha az 50 első randin lennénk. Hiába hajtogatta mennyire sajnál minket, hogy bicóval vagyunk és még tekernünk kell sokat ebben az állapotunkban, ezerszer mondtuk neki hogy nincsen semmiféle bicikliről szó. Így aztán kikértük a reggelink árát, ami már olyan tetemes volt, hogy itt az a 10 százalékos kedvezmény is jelentős megtakarítást eredményezett. Aztán elköszöntünk Csabitól, mert hogy még sokat kellett tekernünk aznap. Szegény ember megtette velünk az aznapi jó cselekedetét. Minket felhúzott, mi pedig padlóra küldtük akarva-akaratlan. Mindig örvendetes ilyen emberbe botlani egy kósza péntek reggelen, aki éppen leszarja, hogy mi van körülötte, csak elpálinkázgat míg más munkába indul. Valószínű Csabi hátralévő napja nem volt túl tartalmas, reméljük sikerült hazatalálnia, még ha a társasága többi tagja nem valószínű, hogy rózsaszirmot szórt az érkezésére. Nekünk viszont olyan löketett adott, hogy az előző este megmaradt üveg ginhez gyorsan bevásároltunk mindenféle tartozékot, ami egy MÁV-os utazáshoz szükséges. Műanyagpohár, tonic, uborka és már kész is volt a házipatika. Szerencse hogy a Fehérvárra szóló jegyre is maradt időnk, mert már farolt be a vonat a megállóba. Szegény pilóta annyira siethetett vagy éppen valami bikinis fürdőzőket bámulhatott, hogy majdnem elfelejtett megállni - a féket kb 200 méteres késéssel fogta be - így mindenki futott, hogy felkapaszkodjon az utolsó kocsira. Nekünk se volt választásunk a szatyor itallal a kezünkben. Nagy nehezen találtunk egy olyan kabint, amiben senki sem volt, így nyugodtan kipakolhattuk az ebédünket is. Levi a gintonicot én pedig a zenét kevertem. Ilyen erős kezdés után már mindegy volt hova megyünk, valószínű egy borsodi falu se szegte volna már a kedvem. Amúgy is ilyenkor egy csodával ér fel a MÁV hatvanéves szerelvényein az a régi kabinos megoldás, amivel egy kicsit elszeparálhatod magad a többi utastól. Le lehet tekerni a félig beragadt ablakot, hogy a menetszél becsapjon; a finoman kárpitozott bőrüléseken fénylően megragad a rázkódó út által melléöntött tonic; aminek illata keveredik a félévszáda beivódott cigifüsttel, amit csak megerősít az üvegen beszűrődő déli napfény. Ez a kellemes MÁV-élmény adja a balatoni utazások valódi báját, de most kimondottan örültünk ennek az igénytelenségnek, mert jelen állapotunkban nem is volt több igényünk. Természetesen bármilyen öt percnél többetállás, azonnal kikezdte Levi idegeit és egy hangos „Mennyünk már!”-ral bíztatta a személyzetet, hogy húzzanak bele. Olyan lassan haladtunk, hogy többet fogyasztottunk mint a vonat, már-már kezdtem kétségbeesni, hogy nem fog kitartani egy üveg gin amit erre a Badacsony-Székesfehérvár nem legyőzhetetlen távolságra tartogattunk. A végére aztán úgy tűnt megfogadták a Levi intelmeit, vagy már féltek, hogy még egy motivációs beszédet meg kell hallgatniuk tőle, így szép lassan becoacholta a vonatot Fehérvárra. Nem hiába szeret a magyar ember részegen vonatozni bulikban is. Itt aztán már kissé pityókásan elhagytuk a szerelvényt, hogy gyorsan elfoglaljuk az útközben lefoglalt szállásunkat. Mivel elég nagy lendületünk volt még, gyorsan letussoltunk és belevettük magunkat a délutáni fehérvári életbe. Persze minden olyan volt, mint ahogyan elképzeltem. A város központja, sétálóutcái kihaltak teljesen. Nincs mese, ki kell kaparnunk magunknak a gesztenyét. Elfoglaltunk egy kissé félreeső mellékutcácskában valami kiülős helyet, ahol tudtunk enni is most már tényleg. A bevitt eledel aztán kissé lefárasztott minket, így elkezdődött egy közel három órás üldögélés, amit azzal töltöttünk hogy farkasszemet néztünk egymással. Ezt a szellemi wellnest nagyon nehéz volt legyőznünk, úgy tűntünk kívülről mintha Varkocs György várkapitány apródjainak valamilyen szobrai lennénk. Szép lassan nemcsak mi, de a nap is vesztett erejéből. Ha egyikünk elfárad, akkor a másiknak mindig sikerül felhúzni, de most mindketten mint valami kifáradt vad ültünk a helyünkön, várva hogy valami megmozdul és rejtett tartalékainkat bevetve folytathassuk a hajszát. Amikor már kezdtük feladni az estét, akkor éppen megcsörrent a telefon és az a lány, aki lemondta előző nap a találkát, mégis vállalta, hogy eljön bulizni velünk. Nem is kellett több, felpörögtünk az estére, kértük a vodkaszódát és mint akiket újraélesztettek elkezdtük rendbe szedni magunkat lelkileg. Átmentünk a találkahelyre, ami egy pizzázós-iszogatós egység volt és itt vártuk a harmadik társunkat, aki vállalkozik erre az őrült estére. Gyorsan be is laktuk a főtéren elterülő helyet, kedvesek a kiszolgálók is, minden adott volt, hogy bemelegedjünk az estére. Ahogy az egy hölgytől illik, késéssel érkezik hozzánk, akit azonnal meginvitáltunk. Gyors ismerkedés, aztán olyan hévvel zajlik a beszélgetés, hogy a kölcsönös szimpátia hamar bizalmat kelt benne is, hogy elengedhesse magát. Míg ahogyan délután megállt az idő, itt elkezdett eszeveszetten szaladni. Hangos nevetések, nagy sztorik, egyre mocskosabb viccelődések, ami már jelzi a másik befogadását. Itt aztán már mindenki elvesztette az időérzéket, csak annyit vettünk észre hogy kezd kiürülni körülöttünk minden és át kellene mennünk valami szórakozóhelyre. Besétálok mezítláb fizetni a cechet. Irány az éjjeli mulató, keresztül-kasul hágunk mindenen mire megérkezünk egy kissé romkocsmás diszkóra hasonlító valamibe. Irány a pult, aztán belevágunk az éjszakába. Tánctéren még a kutya se mozgott mikor mi berobbantunk, de nem foglalkoztunk semmivel és senkivel. Azt vettem észre, hogy hamar betelt a táncparkett is, ahol mi már eksztázisban pörögtünk a nem kevés alkoholtól átitatva. Csak pörgés, pörgés és pörgés, néha ki kell mennem rágyújtani, hogy bírjam a tempót, addig Leviék tartják az iramot. Fura az egész szituáció, mintha már ezer éve ismernénk egymást hárman, de csak pár órája léptünk be egymás életébe. Senki nem foglalkozik semmivel, a legtermészetesebb módon üvöltünk a tánctéren, én már szarrá izzadtam, amit csak akkor veszek észre, ha kimegyek levegőt szívni. Látszik a helyieken, hogy nekik nem egy nagy trúváj a hely, de mi úgy vettük be, mint törökök a fehérvári várat. Sose szerettem és tudtam táncolni, de ott olyan fokon égtünk, hogy észre se vettem hogy minden gátlásomat levetkőztem már. Kelt fel a nap, amikor hazafele tartottam. Nagy nehezen fogtam egy taxit, aki hajlandó volt elvinni. Beszállva éreztem csak, hogy valami nincsen rendben velem, elkezdtem rosszul lenni. Szerencsére még időben hazavitt, a recepciós gyorsan beengedett én pedig rohantam fel a WC-re. Fogtam a kagylót és akkor vettem észre hogy színtiszta alkohol az ami éppen kifolyt belőlem. Gyakorlatilag tonic-kal be lehetett volna keverni újra. Míg ezek a magasztos gondolatok mocorogtak bennem, elfogott a remegés az éhségtől. Nem volt erőm már semmihez, így lehúztam minden redőnyt, hogy semmilyen napfény se süssön be még véletlenül se és eldőltem ezután az őrült nap után. Mégse volt olyan rossz választás Levitől ez a Fehérvár.
6.NAP –Búcsú az élettől.
Leírhatatlanul éreztem magam, amikor megébredtem. Koromsötét szobában csak azt észleltem, hogy kint vihar van, illetve a Levi is előkerült. Én beszélni nem tudtam még, a Levi meg még nem akart. Csak feküdtem, forogtam az ágyban, de aludni már nem tudtam. Fogalmam se volt milyen napszak lehet odakint a halandóknak, a haldoklókat meg nem érdekelte. Csak járt, kattogott az agyam az előző napokon én pedig nem tudtam elhessegetni annyira, hogy tudjak még aludni. Mind testileg mind lelkileg elfáradtam, kiégtem. Nem vágytam másra csak arra hogy pihenhessek, de olyan éhes voltam, hogy azt se bírtam. Levivel valahogy lekommunikáltuk nonverbális jelekkel, hogy ő is az. Összeszedtük magunkat, hogy valahogyan kinézzünk, de őszintén szólva ilyenkor olyan fáradt vagyok, hogy még emberek szemébe is csak remegő önbizalommal merek nézni. Addig kóvályogtunk a viharverte városban, hogy nem bírtam tovább és a legelső fagyizóban kértem pár gombócot, hogy kibírjam valami szilárd eledelig. Nagy nehezen találtunk egy éttermet, ahol persze akkora lakomát akartak csapni a szemeim, hogy nem győztem kérni a menüről mindenféle jót. A gyomrom persze nem úgy gondolkodott mint a szemem, ő már annyira összeszűkült, hogy megelégedett volna egy meleg levessel, meg három liter vízzel. Mindenesetre hamar elfáradtunk ebben a sűrű programban, így visszamentünk a szállásra aludni, hátha most már tudunk is valamit pihenni. De most se tudott kikapcsolni az agyam, még mindig le volt maradva a szoftver hogy feldolgozza a hardver előző napjainak eseményeit. Nem véletlen van így kitalálva ez a csodálatos szerkezet, amit embernek hívunk. Kell a normális élet megrögzött rutinokkal, hogy aztán bírja a gépezet a sűrűbb napokat is. Nekem most a normális élet utáni vágyam már olyan erős volt, hogy megfogadtam többet már nem iszom. Annyira embernek akartam érezni magam újra, hogy mondtam a Levinek, menjünk el moziba. Nem is emlékszem a film címére, borzasztó rossz volt, de legalább néhol elaludtam rajta és nem máson kattogott az agyam.
Be és fel kellett ismernünk, hogy még ha nem is vagyunk otthon, ez a kalandok vége itt és most. Úgy éreztem magam, mint ha Isten megfogott volna a bokámnál fogva és fejjel lefele addig ráz, míg nem marad bennem semmi, csak egy nagy üresség az emlékeimmel. Talán ezt hívhatják depressziónak, mert csak egyedül szeretnék lenni, elbújni minden és mindenki elől. Kínzó és bénító volt egyben, hogy nem tudtam élni csak emlékezni erre az összesűrűsödött élményhalmazra. Ezt pedig csak a Levivel tudtuk megosztani egymással, senki sem értheti, érthetné. Valahogyan mindig történt valami, nem nagy dolgok, de mozaikként mégis olyanná állt össze az egész mintha egy évet kellett volna beletuszkolnunk ebbe az egy hétbe és mi ezt becsületesen összerakosgattuk. De akkor már nem volt kedvünk semmihez. Erőnk és időnk se maradt több, haza kellett mennünk, vissza kellett térnünk az életbe, abba az életbe, amiből jó volt kiszakadni egy teljes hét erejéig. Számunkra ez az abszolút szabadság, ez az, ami minket igazán éltet. Azt éreztük elmondhatatlan ez az egész érzés, lehetetlen lesz bárkivel is megosztani, elmesélni. Én most mégis megpróbáltam leírni ügyes-bajosan azt, ami amúgy elbeszélhetetlen volt számunkra. Mint a búcsú, mikor átöleltük egymást szó nélkül, majd hazamentünk. Vissza egy másik életbe.
