Egy bejegyzés erejéig végigutazunk a 17. századi Európán, majd a dohány révén kitekintünk a korabeli Amerikára és Kínára is, hogy nyomon kövessük ennek a fontos árunak az útját. Persze mindezt nem saját kútfőből, elvégre nem vagyok a kora újkori Európa szakavatott ismerője, csak két frissen olvasott könyv élménye alapján gondoltam írni egy kis beszámolót.
Ekkehard Eickhoff német történész könyve a Velence, Bécs és a törökök címet viseli, amely a 17. század közepétől a század végéig követi végig a főbb diplomáciai, politikai és katonai eseményeket a délkelet-európai hadszíntéren a podóliai síkságtól Bécsig, a varsói követségtől Kandián át egészen Konstantinápolyig. Természetesen a korabeli Magyarországról is értekezik a szerző, így ez különösen érdekessé teszi a könyvet, hiszen itt a nemzetközi politikába beágyazottan vizsgálva elemzi a honi eseményeket is. A könyv nagy erénye maga a könyv stílusa, amit nem nehezít a folyamatos lábjegyzetelés történészi berögzöttsége, ugyanakkor a könyv végén minden fejezethez külön fel vannak tüntetve a források és az általa használt szakirodalom is. A diplomáciai és hadi eseményeket követve mégis feltárulkozik a korabeli mentalitás számos fontos eleme, ezen kívül megismerhetjük a jól kiépített besúgórendszert, az ostromok részletező leírását, a tengeri csaták kimerítő beszámolóját, a főbb hadvezérek rövid életútját, és ez pedig bőven elég ahhoz, hogy magasan kiemelkedjen a Magyarországon megjelenő politikatörténeti művek közül. De most mégse ezzel a művel szeretnék foglalkozni, csak mindenképpen meg szerettem volna említeni, ha valakit érdekel esetleg ez korszak, akkor ez egy garantáltan élvezetes és jó könyv.
Vermeer kalapja, a tizenhetedik század és a globalizáció hajnala című könyvet egy kanadai történész írta. A kissé hatásvadász cím ellenére, egy egészen kiváló könyvről van szó és nemcsak a tartalma miatt, hanem a megközelítés módja és a stílusa miatt is. Johannes Vermeer egy 17. században élt holland festő, aki Delftben tevékenykedett egész életében. Festményei a korszakban nem váltak világsikerré, így halála után jókora adósságot hagyott hátra a feleségére. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy Vermeer úgy távozott az élők sorából, hogy sohasem tudta meg, hogy ő maga volt Vermeer. Azért mondom ezt, mert halála után képei széles körben ismertek lettek, a történészek számára pedig egyenesen aranybányával érnek fel az alkotásai, ugyanis a stílusát „realistaként” jellemzik a művészettörténészek, ezáltal pedig munkássága egy 17. századi fényképalbummal egyenlő. Persze rengeteg dolgot kell megfejteni a történésznek ahhoz, hogy feltárulkozzon előtte a korabeli Európa egy kis szeglete, ezt Timothy Brook a könyv szerzője pedig annyira jól megoldotta, hogy egy egész világ nyílik meg előttünk a könyv olvasása révén. Mindezt Vermeer öt festményéből bontja ki, a szerző szavaival „ajtókat nyit” a korabeli világra, mi pedig végigkövethetjük ezt a roppant élvezetes utazást Delftből kiindulva Kanadáig, Amerikáig és Kínáig. Minden fejezet lehengerlő a maga gondolatmenetével.
Az első fejezetben Vermeer Delft látképe című festményét elemzi, amelyen többek között feltűnik egy heringhajó, amely némileg szokatlannak tűnik a mai Hollandia területén. Aztán szép lassan feltárulkozik előttünk a „kis jégkorszaknak” nevezett klímatörténeti periódus, amely nyomán a heringrajok délebbre vándoroltak és ez lehetővé tette a hollandok számára a nagymértékű halászatot. Némely történészek szerint ez is jelentősen hozzájárult a korabeli köztársaság világhatalommá való felemelkedésében. A képen látható tárgyakat, személyeket ehhez hasonló módszerrel elemez végig a szerző, a legtriviálisabbnak hitt dolgokról is kapunk egy globális kitekintést, ezáltal pedig valóban „ajtókat nyit” a szerző az olvasóknak korabeli világra.
Na de most térjünk rá a dohányzásra! Itt nem egy festmény a kiindulópontunk, hanem egy 17. századi edény, amelyet delfti kézművesek készítettek, a kínai porcelánedények hű másolataként. Ezen az edényen aztán különböző kínai alakok láthatóak, elvégre próbálták hűen utánozni a kínai minőségi edényeket a nagyobb profit reményében. Nemcsak az anyaga miatt tudjuk, hogy hamisítvány, hanem a kínai írásjelekből is, hiszen amiket erre ráfestettek olyan írásjelek sose léteztek. Persze ma is hasonlóan próbálják a különböző márkajeleket hamisítani. Az igazán érdekes az, ahogyan az alakokat ábrázolják, hiszen ez arról árulkodik, hogy a korabeli európaiak, hogyan vélekedhettek a kínaiakról. Ezen a képen többek között látható egy dohányzó kínai is és mivel a kínaiak sohasem festettek dohányzó alakokat, újabb bizonyítékát kapjuk a hamisításnak. Ugyanakkor a kérdés az, hogy a szerző honnan vehette azt, hogy a kínaiak dohányoznak? Mivel a könyv szerzője olvas kínaiul és japánul is, így belevetette magát a korabeli kínai kultúrába.
Jang Si-cung 17. századi munkájában már arról értekezik, hogy azért hanyatlik az országa, mert a „füstölő alkohol”, ez volt a cigaretta, megrontja az emberek lelkét. 1639-ben aztán a császár be is tiltotta a dohányzást és a törvény alapján egy-két embert ki is végeztek, de 1642-től már újra engedélyezték a füstölést Peking utcáin. Hogyan került a dohány Kínába?
Természetesen Amerikából származott a növény. Már Amerigo Vespucci 1505-ben beszámol erről a furcsa szokásról. Az indiánok dohányában persze sokkal több nikotin volt, mint a maiban, ezért ez nagyfokú hallucinogén hatással járt és éppen ezért is szívták ezt a helyi törzsek, mert ezáltal kapcsolatba kerülhettek a természetfeletti erőkkel. Ezenkívül használták betegségek ellenszereként is, így a vallási és gyógyászati szerepe miatt igen csak kitüntetett szerepet kapott az indiánok mindennapjaiban. Emellett még fontos volt, hogy a dohányzás a barátságos viselkedést segíti elő szerintük, ezért minden hozzájuk érkező idegent először megvendégeltek finom dohánnyal, ezáltal is segítve a barátkozást. Ezt tabagie-nek nevezte el Champlain, egy francia „felfedező”, aminek hatására Québec-ben ma így nevezik a trafikokat. Európában éppen ezért, először a boszorkánysággal erős konnotációval rendelkezett a dohány, de amikor ezek a perek is lecsendesedtek elemi erővel kapott lángra a dohányzás egész Európában. Olyannyira, hogy a Vatikánnak már 1643-ban be kellett tiltania, hogy legalább a papok a templomban és a templomajtóban ne dohányozzanak, de ezen kívül nem tudta őket befolyásolni. Kivétel a jezsuiták, akik szigorúan tiltották és megvetettek ezt az új luxuscikket.
A növény először Portugáliában jelent meg, majd az itteni francia nagykövetnek, Jean Nikot-nak adták ajándékba néhány magot, aki ezt hazavitte Franciaországba. Nikot neve mindenki számára ismerős lehet, hiszen amikor Linné a dohányt elnevezte, a Nicotiane nevet adta neki, utalva a francia nagykövetre. Ugyanakkor nem az elit körében terjedt el először Európában, hanem a katonák, papok és mindenekelőtt a matrózok között. Európában ugyanúgy gyógyászati hatást tulajdonítottak neki, ami szintén növelte az elterjedtségét. Ez pedig azt is magával vonta, hogy egyre nagyobb kereslete lett, így aztán megkezdődött a dohánytermesztés felfutása szerte a világban. I. Jakab angol király be akarta tiltani a dohányzást, de hamar elállt ettől az ötletétől, amikor a Virginia Company a vámokból egy tetemes összeggel támogatta az uralkodói kincstárat. Virginia pedig a tengerentúli területek fő termesztési gócpontjává vált, innen származott a legfinomabb dohány, ami persze a bennszülöttek lekaszabolásával párosult. Akárcsak Amerika más területein is, gondoljunk csak Trinidad és Tobago mai államára, amelynek neve ma is mutatja az európaiak kezdeti főbb törekvéseit az óceánon túl: térítés és üzlet, ami kezdetben a dohány, a rabszolga, az ezüst és a cukor üzletét jelentette. A profit reményében megindult dohánytermesztés megnyitotta a kapukat a rabszolgapiac számára is, így Afrikából megkezdődött az importálásuk Brazíliába és a Karib-szigetekre.
A megtermesztett dohány útja aztán három főbb útvonalon keresztül eljutott Ázsiába, amelyekben kulcsszerepet játszott Makaó és Manila, mint lerakatok, hogy aztán Fucsien tartomány legyen az áru első számú célállomása. Kínában pedig elkezdtek olyan könyveket írni, ami azt próbálja elmagyarázni az olvasóinak, hogy hogyan kell helyesen dohányozni. Némely szerzők pedig a transzkulturációt tagadva próbálták kitalálni a dohány őshonos voltát, ami kellő magyarázatot szolgáltat arra, hogy igen is szervesen illeszkedik a tradicionális kínai kultúrába a dohányzás. A 17. századi európaiak aztán egészen meglepődtek, amikor már utcákon pár éves kisgyerekeket láttak dohánnyal felfegyverkezve. Mivel egész Kína füstölt, így természetesen az elitnek ki kellett valamit találnia, hogy megkülönböztesse magát a pórnéptől. Az elit hölgytagjai például egész nap dohányoztak és ez olyan megterhelő volt számukra, hogy utal arra forrás, hogy a személyzetnek kellett a hajukat előkészíteni alvás közben, hogy ez a procedúra (egy-két órát vett igénybe a napi hajkészítés) reggel ne szorítsa ki a dohányzásra szánt időt. A vízipipát is a kínai elit, nő tagjai használták előszeretettel, amely eszköz a másik hírhedten dohányzó népségtől származott, a törököktől. A dohányzás népszerűségét aztán a 19. században kiszorította az ópium megjelenése, amelyet kezdetben szintén a dohánnyal kevertek össze, hogy ízletesebb legyen.
Egy delfti edényen lévő festménytől indultunk el, hogy aztán végigkövessük a dohány 17. századbeli térhódítását. További hasonlóan érdekes történetek megtalálhatóak a könyv többi fejezetében. Mindenesetre a korabeli festészet remekműveiből számos triviálisnak tekintett tárgy, a gondosan eljáró történész számára megnyitja az utat a kissé homályosan elénk táruló régmúlthoz.
Még egy rövid példát felhoznék a korabeli szimbolikus gondolkodás érzékeltetésére. Ez pedig Gabriel Metsu festménye, amelynek címe: A vadász ajándéka. A képen egy vadász látható puskával, amint átad egy foglyot egy fiatalasszonynak. A kép elsőre ártatlanul tárulkozik elénk, mihelyt azonban megtudjuk, hogy a puska a hímvesszőt a madár pedig a női nemi szervet szimbolizálta a korszakban, mindjárt más jelentéssel bír a festmény…
