Éjszakai ember vagyok. Utálom a reggelt. Főként, mert fel kell kelni. Általában nem önmagától kel az ember. Valamiért kell felkelni és ez a rossz benne. Kötöttség. Nyűg. Nekem ezért megy nehezen. Tulajdonképpen nem a reggelt nem szeretem csak a hozzá köthető érzést. Az ébresztő óra hangja jelzi. Feláll a hátamon a szőr ha meghallom. Ezzel a hanggal Szibériáig üldözhetnének.

De ma rájöttem hogy tetszik nekem ez a nyűgös reggel. Lehet mert nálam ritka, de ma jó volt.Pedig nem aludtam sokat, nehezen keltem,de valami mégis jó volt. Azt mondják az okosok, hogy új nap kezdődik ezért szép. Pedig szerintem nem így van. Nem kezdődik semmi előlről. A fenét. Pont, hogy az a szép benne, hogy folytonosságot ad. Addig szép a reggel amíg felkeltél és beértél valahova. Az a fél vagy egy óra.  Az mindig az ember sajátja. Az köti össze a napokat. Az amíg gondolkodik az ember magába, hogy mi volt tegnap és mi lesz ma. Ez az ami nálam a reggel. Lehet visító autómoraj, szirénahang, dudálás, villamoscsörömpölés, poros metróhuzat, reggeli diákok káromkodása, csövesek életszaga, mind-mind eltörpül. Nem zavar. Nem érdekel. Nem tud kibillenteni. Csak magamba gondolkodom, nevetek, izgulok, várok, szenvedek. Ez a reggel. Kávé, bagó mellett otthon vagy buszon kapaszkodva, összezsugorodva, teljesen mindegy. A reggelemet nem veszik el. Az csak az enyém. Hiába vár kötelezettség. A reggelem az mely erőt ad hozzá. A reggel az melyet nem vesz el senki, csak az enyém és senki másé. Ez az mely összeszedi a napot, napszakot, a fejedben meg az életed.