Néha nehéz megmondani, hogy mi a megoldás. Machiavelli szerint a cél szentesíti az eszközt, bár ő ezt sohase mondta ki. Sok filozófus szerint semmilyen cél érdekében sem szabad rossz eszközökhöz folyamodni, főleg olyanokhoz nem, melyek más embereket sértene vagy bántana. Régi vita ez a filozófia történetében és azt hiszem nem is lehet eldönteni sohasem végérvényesen. Főleg azért nem mert minden helyzet más és nem lehet felállítani erkölcsi imperatívuszokat univerzálisan. De mi van akkor ha egy helyzetben van cél, csak eszköz nincsen? Mi van ha nincsenek eszközök az elért célhoz? Lehet e cselekedni egy cél érdekében eszköz nélkül? Azt hiszem nem. Talán csak a puszta reménykedés marad ebben az esetben is. Talán csak a vágyódás, Talán csak a hallgatás... Mikor kicsúsznak a dolgok a kezeid közül nehéz újra összeszedni magadat, nehéz elérni a kívánt célt, mert az ember érzi hogy semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére. Nehéz a lelki bajok gondozása is. Segítséget csak mástól várhatsz, ki vagy szolgáltatva. A másik egyén egyben cél és eszközzé is válik. Roppant nehéz különbséget tenni. Nincs biztos orvosság és megoldás, csak az idő mely segíthet, csak az mely eldönti sorsod. Persze ilyenkor múlik leglassabban az idő, ilyenkor mikor minden perc a szenvedést idézi csak elő, mikor az emlékezet által nem a jelenben élsz, csak a múltban kalandozol. A kívánt múltat melyet nem érheted már el. De nem állíthatsz elméletet melyet a jövőre vetíthetsz. Nem lehet történelemfilozófiát alkotni. A történeted céltalanná válik ideig óráig. Vákuumba kerülsz mely félelmetessé és hátborzongatóvá tesz. Hiába vagy a saját történetedben te a főszereplő, ha nem tudod mit kell játszanod. Épp azért félelmetes mert a lényegre próbálsz rákérdezni, de nem kapsz választ mert nem is kaphatsz. De a félelem akkor válik érdekessé ha sikerül legyőznöd és megoldást találnod. Mikor minden elhallgat akkor a legnehezebb megtörni a csendet. Úgy érzem vákuumba kerültem,de nem tudom még mit kell tennem.