Érzem ez a január az enyém lesz. Az idegek küzdelme, a várakozás és a vajúdás közös keverékének elegye az ami az agyam minden porcikáját egyel közelebb viszi a felelősség tudatának legyőzéséhez. A mai nap lemondtam három darab vizsgámat, mert azt gondoltam, hogy az egészségi állapotomnak nem tenne túl jót. "Így marad ami marad, a harag és a bűntudat", hogy egy klasszikust idézzek, azaz magamat. Őrlődés és küzdelem harca, mely személyes háborúmat irányítja az egyre kilátástalanabb jóléti állapotom felé. A vágyak, remények megfogalmazása és be nem teljesülése fokozza csalódottságomat, mely egy teljes közömbös közérzethez vezetett, amikor azt mondom magamba hogy ez nem érdekel, lesz ami lesz. Ha válaszúthoz érkezel és nem tudod merre kell menni az a legjobb megoldás ha elindulsz az egyiken és nem hagysz kétséget magadban afelől, hogy volt más lehetőséged is. A válaszútból egyirányú lesz, mely sokkal egyszerűbb és átláthatóbb, csak hát lehet hogy az az egy bökkenő lesz vele, hogy éppenséggel rossz az az út. De még mindig tevékenyebbnek tűnik, mint ha a kereszteződésben marod önmagad és a teljes tehetetlenség tudatával reménykedsz, hogy melyik is a te igazi, valós utad. Ha már választottál ne nézz vissza. Ne nézz előre se. Még megijedsz, attól amit választottál. Legjobb ha lehajtott fejjel a földre nézel, mert így csak azt látod amit a többi választásnál is láthatsz. Vagy felhajtott fejjel nézz az égre, mely büszkeséggel tölt el, ugyanakkor a világmindenség ereje semmivé változtatja önmagad létének kicsinységét. Vagy idézd magadba Kosztolányi két apró sorocskáját: "Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, azt is tudom, hogy el kell mennem innen". Ez a reménytelenség megfogalmazásának létező legszebb két sora. Önmagad legyőzéséhez kell a legnagyobb erő. Micsoda küzdelem amikor saját magad gyengeségét kell saját magadnak leküzdenie és azt erővé változtatnod. Nem mindenkinek sikerül. Vannak öngyilkosok, alkoholisták, drogosok, akik ezt nem tudják megtenni. Talán nem önszántukból, sőt, de gyengék. Gyengék, mert nem ismerik saját magukat. Nem ismerik fel saját hibáikat, saját értelmüket és saját akaratukat. Ez is egy tanulás, csak nem tanítják. Mert nem is taníthatják. Saját létezésedet kell felismerni. Mindenki más. De a cél mégis mindenkinél ugyanaz, a boldogság elérése. Hogy ki mikor boldog és mitől az, az megint mindenkinél különbözhet. Én tudom, hogy mitől lennék az, de nem érhetem el úgy érzem. Talán egyszer.
