"Tegyük fel, hogy két tűzoltó bemegy az erdőbe, hogy eloltsanak egy kisebb tüzet. Amikor végeztek, odamennek egy kis patakhoz. Egyiküknek tiszta korom az arca, a másik viszont makulátlanul tiszta. Melyikük fogja megmosni az arcát? -Nyilván az, amelyiknek csupa korom az arca.

-Tévedsz: a kormos arcú ránéz a társára, és azt gondolja, hogy ő is olyan, mint a másik. És fordítva: az, akinek tiszta az arca, látja, hogy a társa csupa korom, és azt mondja magában: biztosan én is ilyen piszkos vagyok, meg kell mosakodnom."

  Talán én is túl sokat néztem más arcát és sose a magamét. Ha más piszkos volt, én éreztem magam rosszul. Mikor tiszta voltam, koszosnak éreztem magam. Talán túl lágy a szívem és szeretem más mocskát rendberakni, miközben csak magammal kellene foglalkozni. Túl sokat foglalkoztam azzal, hogy másnak tiszta legyen mindene, miközben magamról elfeledkeztem? Mindig máshoz hasonlítjuk önmagunk, vagy csak akkor érezzük jól magunkat ha más is egyenesbe van? Nietzsche veregetné a hátam ostorral én meg kiabálnék neki, hogy vigyázz a kezedre. Amíg nem látom tisztán a magam arcát, minek kell nekem máséval törődnöm. Addig csak kihasználhatóvá válik mindenki. Két igazi tűzöltő pedig úgyis segíti egymás arcát megmosdatni, nem kell néznie a másikét...