Fejlődés?
Az előző részt valahol ott hagytam abba, hogy megkérdőjelezhető a világunkban mindaz, amit fejlődésként szoktak aposztrofálni. Az új évezredben leginkább jellemző folyamatok – az élővilág pusztulása, túlnépesedés, szélsőséges társadalmi különbségek, ijesztő hatalomkoncentráció, pazarlás a természeti erőforrásokkal – nehezen egyeztethetőek össze a fejlődés fogalmával. Persze függ ez attól, mit is nevezünk fejlődésnek, mert valószínű, hogy mást fog rajta érteni egy gazdasági szakértő vagy egy politikus és mást fog rajta érteni egy környezetvédő. Mert míg az előbbiek a GDP igen egyszerű mérőszámát fogják tartani a fejlődés és társadalmuk egyedüli motorjaként, addig az utóbbiak szerint teljesen más fogalmakra van szükségünk társadalmunk és gazdaságunk megértésére. A GDP-vel fogok még részletesen foglalkozni később és annak alternatív megközelítéseivel. Ami itt most lényeges, hogy a fejlődés nem egy mennyiségi, hanem egy minőségi változás. A rendszerelmélet képviselői szerint egy állapotváltozás csak akkor tekinthető fejlődésnek, ha az, az érintett rendszer életképességét erősíti, tehát javítja a fennmaradás és a megújulás esélyeit. Az olyan új technológiák, teljesítmények, létesítmények melyek aláássák a rendszer megújuló képességeit, rombolják a környezetét és megborítják a rendszer dinamikus egyensúlyát, az a bomlás és az erózió tünetei, egyszóval nem fenntartható.
Ha így nézünk mai társadalmainkra, akkor észrevehető, hogy napjainkban egyik sem felel meg a fejlődés és fenntartható fogalmának ilyen értelmezése szerint. A paradoxon így úgyis megfogalmazható, hogy soha ennyi ember nem élt még e földön és a gyarapodás egyelőre megállíthatatlannak tűnik, ennek ellenére veszélyeztetett fajokká váltunk mi is, magunk által. Az ember embernek olyan modernkori farkasa, aki nem felfalja a másikat már, hanem már maga és a másik alatt is vágja a fát. A természettudósok szerint minden órában 1-2 faj tűnik el a föld színéről, így a faji diverzitás gazdagságának köszönhető, hogy végignézhetjük emberi sorsunk alakulását, mikor válhatunk mi a következővé. Ez csak az utóbbi 200 évben van így az emberiség történetében, mert amit ma tudományosan tradicionális társadalomnak hívnak, az tudott gondoskodni saját élővilágának és természeti erőforrásainak gazdagságával és fenntartásával. Persze nem azt akarom mondani, hogy visszavágyom abba a korszakba, csak azt, hogy sok dolgot lehet tanulni olyan korszakokból is, melyet ma már lenézünk és nem becsülünk. Így a kérdés az lehet, hogy mi változott az utóbbi időben, ami ennyire fenntarthatatlanná kezdett válni?
A kérdés nem egyszerű, sőt nagyon összetett. A kritikusok szerint a legfőbb problémák: a tudományos-technikai tudás a haladás nevébe ágyazva, az egyéni célkövetést szolgáló szabadság-elv, a gazdaság haszonelvű szemlélete és ide lehet sorolni a képviselet és elszámolhatóság demokrácia deficitjét. Ezeket mind ki kell fejteni és részletezni kell majd, itt azonban most, hogy ne legyen túl hosszú ez a rész sem, csak egy szeletével foglalkozom, mégpedig az individualizmus modern válfajával.
Ez a fogalom a felvilágosodás központi fogalma volt, mára pedig eléggé aggályossá vált. A jó társadalom fogalma is ebből született, magyarán a független egyének magatartása, célkövető tevékenységük révén kialakítja az ideális társadalmat, az egyéni képességek előre nem látható kibontakoztatása által. Az autonómia feltétele az egyéni választások függetlensége, a közjó puszta fikció, az egyéni célok egyeztetése tehát felesleges és elkerülhető. Ennek feltétele az egyetemes hozzáférhetőség a tetszőleges egyéni célok és szükségletek kielégítését szolgáló eszközökhöz. Tipikus megfogalmazása a gazdasági ember „homo oeconomicus” fogalma jellemzi, aki természetéből fakadóan kapzsi, versenyszellemű, racionális, számító, és állandóan materiális jólétének javításán fáradozik. Gyerekkortól kezdve azon fáradozunk, hogy elsajátítsuk a foglalkozáshoz szükséges alapokat, majd e jövedelmet, melyet ezáltal megszerzünk, szétszórjuk a piacon kapható javak és szolgáltatások között. Ismétlem ez gazdasági emberkép, de ha valójában belegondolunk saját élethelyzetünkbe, akkor ez nincsen és nem is lehet másképpen. Minden egyes lépésünket racionálisan hozzuk meg – mikor hol tanuljunk, mivel foglalkozunk, miből éljünk majd, stb… - mégis e folyamat egészét tekintve, gazdasági szempontból irracionális. Egész életünk során befektetünk, hogy később kiadhassunk, elhisszük, hogy természetes emberi tulajdonságunk az egyre többet és többet akarás. Mindez a gazdasági emberkép, amúgy is tiszta fikció, hiszen legfontosabb választásaink nem egymástól független tárgyi célokra, hanem más személyekre és a társas együttélés módjára irányulnak. Mint ahogyan egyetlen ember sem maga természetének, tulajdonságainak pusztán a maga kovácsa, ezért ezt a szempontot jobb ha elvetjük a kínálati oldalból. Csak másoktól tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk, s azzá leszünk, amivé a létfontosságú másokhoz fűző kapcsolataink tesznek. Nem egyének alkotnak társadalmat, hanem a társadalom alkotja az egyént. Az erkölcsi személyiség szuverenitása nem valami természeti adottság, hanem kulturális teljesítmény, kapcsolataink minőségén múlik. Ez a szemlélet ez alapján az elv alapján fog eljutni annak felismeréséhez, hogy a cselekvés és a természet megőrzése elsősorban lokálisan valósulhat meg, olyan közösségben, melyet az ember ismer, és azt a magáénak érzi. Az individualizmusnak a legkárosabb következménye, így az lett, hogy erkölcsileg nem mondható meg, hogy ki mit csináljon és miért. Ezt elfogadhatjuk, de ezt aláássa az a folyamat, ami napjainkban úgy zajlik le, hogy pusztul magunk körül az élet és annak feltételei. Tehát míg az egyénre bízzuk azt hogy ő morálisan hogyan értékeli környezetét - feléli vagy nem érdekli egyszerűen - addig ez az ő szíve ügye lehet, csak hogy ez a morális döntése kihat az én és mások személyes életére és annak feltételeire. Így ha az életet helyezzük előtérbe és ezt határozzuk meg a legfontosabb alapértéknek, akkor az individualista álláspont elvei tarthatatlanok többé. Ha a globalizációt, úgy határozzák meg ennek képviselői, hogy egymásra vagyunk utalva, akkor az alapértékeit valló egyének önmagukkal kerültek paradox helyzetbe…