Stukker

   Kora reggel van, a harmatos zöld rétek illata keveredik a fák elhullajtott vizes leveleinek sajátos zamatával. A föld tágas horizontja, amely elém tárul több színben pompázik a fiatal ősz napsütéses délelőttjében. Az ekék által mélyen felszántott koromfekete földet a szél által szállított levelek barnára fújt határa váltja, hogy a frissen vágott sötétzöld réten kószáló fehér madarak pontszerűen úgy mozogjanak, mintha csak egy isteni ecset megnyilvánulásai lennének e tájban. A mozdulatlanság és a természet erős szövetsége végtelenné szilárdította a kapott monászt, amely csak a magányos tudatban rögzült olyan szilárddá, mint amilyen az alattam elterpeszkedő szikladarab. „E végtelen terek örök csöndje rémülettel tölt el.” A csend, amely eggyé forrasztja az illatot, a színeket és a létezők parányi voltát; képtelenek ártani egymásnak. Az örök béke és a békesség ezen öröksége az, amely a késő őszben lemenő nap vörös horizontjába ágyazva az elmúlással szembesít; talán még a neonfényben is elgondolkodtatásra ítél.