Gondoltam több arcúvá változtatom kis blogomat és felteszek egy régebbi írást melyet napjainkba átírtam,elég komoly lesz, meg hosszú,de kiváncsi vagyok a véleményekre. Ennek nincs semmi lélektani oka illetve nem is vagyok bekattanva szóval pusztán csak a kiváncsiság vezérelt hogy megírjam ide is és ha esetleg igény van rá, írok utána több ilyet is, ha nem akkor nem.
Nehéz úgy elkezdeni egy írást, hogy nem tudom miért is írok igazából, miért is akarom leírni gondolataimat. 22 évesen úgy érzem, hogy van egy komoly hitem, mely nem vallásos csak emberi, de mintha rátaláltam volna olyan értékekre melyek már kitartanak mellettem életem végéig. Nehéz lesz leírni, mert talán csak kérdések lesznek benne, de van egy hitem mely meghúzódik az egész esszé hátterében, ez pedig nem más mint egy utópia az élhetőbb életért egy szolidárisabb de emberbarátibb világért, mely nem egy mozgalom hanem pusztán csak elvek és meggyőződések melyek kirajzolnak egy szebb jövőt minden egyén, közösség és társadalom számára.
Csupa kétség és félelem az mely megrendíthetetlenné szilárdította elképzeléseimet és amelyen úgy érzem nem tudok már változtatni soha még a legnehezebb perceimben is mellettem fognak állni. Ezekről a kétségekről és félelmekről fogok értekezni, melyek végül olyan szilárddá változtatták életemet és melyek olyan megrendíthetetlenné tették elveimet az élethez.
15 évesen a gimnáziumban egy előadást kellett tartanom a vallásról és a vallásért, pontosabban a katolicizmusért. Lévén, hogy nálam akkoriban a vallás kimerült a templomba járással, mit sem sejtettem a vallás igazi fontosságával. Erre akkor jöttem rá mikor elkezdtem felkészülni ezen előadás megtartására és belemélyedtem a vallás megértésére szánt szakirodalmába roppant felületesen. Akkor még nem tudtam és nem is sejtettem, hogy életemet alapjaiban fogja megváltoztatni ezen előadás megtartása illetve az erre való felkészülésem. Egyrészt elutasítottam magamtól a vallást mint ami hitet adna számomra, másrészt azok az alapkérdések - melyekre minden vallás próbál magyarázatot adni - lettek gondolataim állandó kételyei, irányt adva következő éveimben melyekre választ kell találnom. Egy roppan provokatív és talán megnyerő szónoklatot sikerült tartanom a vallás ellen ugyanakkor visszatekintve rá elég nagy tudatlanságról is árulkodott, de a lényege számomra az volt, hogy rávilágított olyan kérdésekre, melyekre azelőtt nem is figyeltem oda vagy egyszerűen elengedtem magam mellett.
Ezt a kétséges és félelmetes érzést fogom most megosztani, mely nem lesz szórakoztató és nem fog senkit elkápráztatni, pusztán egyfajta gondolkodásra próbálok ösztökélni, aki esetleg végigolvassa. Azóta egyetemre járok, melynek már két hasznát most is látom, az egyik az, hogy megtanított gondolkodni a másik pedig az, hogy sokkal jobban megismerem és kiismerem az embereket, mint előtte és így lehetségessé vált számomra a másik megértése és fontossága. Gondolkodni annyit jelent, mint kérdéseket feltenni, a másik ember megértése pedig annyit tesz, hogy válaszokat adjunk problémáira. Ez az esszé az én gondolataimért és a saját magam megértéséért született 2005-ben:
Zavar az élet. Zavar, mert ha rákérdezek nem válaszokat kapok, hanem kérdéseket, egyre többet. Zavar, mert nem találok fogódzót. Nincs eleje, se vége. Elfog egy érzés, mely libabőrőssé hátborzongatóvá és félelmetessé tesz. Erre az érzésre, mely egy kihívás, választ kell találnom, találnunk. De legalább a kihívásra rá kell tudnunk kérdeznünk, még ha nem is szokták megtenni, még ha nem is merjük boncolgatni, akkor is elő kell venni, újra neki kell futnunk százszor ezerszer ha kell, annak ellenére még ha ez mára tabu témává is vált. Ezt nem tanítják, pont ezt mely az alapja annak, hogy létezünk, vagyunk, élünk. Érzésünket meg kell tudni magyarázni, meg kell tudni "kérdezni", hogy mi táplálja. Az élet bizonytalan érzése ez, más szóval az élet értelme.
Manapság olyan problémával állunk szembe, mely hasonló a szerelem érzésével. Van olyan szerelem mely elmúlik, van olyan amilyen megmarad. A szerelem érzése abból fakad, hogy azt hisszük, tudjuk, hogy valaki érez irántunk, törődik velünk. Az életnek ez az érzése mára eltűnt. A legtöbb embernél már Isten nem érez velünk együtt, nem törődik velünk. Vége a haladás eszméjének érzésének is, vége van annak hogy azt hisszük haladunk valamerre, hogy majd azt hisszük hogy majd jobb lesz, hogy majd azt mondjuk, hogy az unokáinknak sokkal jobb lesz. Egyszerűen mára már nincs metaérzés. Posztmodernek vagyunk. Egyedül vagyunk, egyedül maradtunk. Boldogok vagyunk szerelmesen mert átélhetjük más igényét, vonzalmát irántunk, míg szét nem darabolódik, amíg szét nem olvad, mint egy kockacukor a forróvízben. Utána már csak az ízére emlékszünk, már csak azt érezzük. Mára kerserűnek és vágyakozónak érezzük ezt. Mára az élet érzése is keresű és vágyakozó. Nem haladunk, pedig de szeretnénk újra egy csodálatos szép új világért előre haladni, átélni. Nem megy. Vége. Szenvedés. A kereszténység szerint ez kell az élethez, egy szükséges rossz tartozéka, de kell ahhoz, hogy az élet emberré tegyen. Lehet, hogy rosszul fogalmaztak és a szenvedéshez az élet kell. Az egzisztencialisták szerint az élet szenvedésének forrása az, hogy az embernek egy adott időben és helyen több választási lehetősége van, mely mindegyik egy-egy életlehetőséget takarhat, viszont az ember csak egyet tud választani és ezáltal mivel minden döntés visszafordíthatatlan az összes többi szétporlad, megsemmisül. A szerelemhez visszatérve ez azt jelenti, hogy ha egy lány nem engem választ akkor én őnála megsemmisülök, szétporladok. Ezért fáj a csalódás is. Kihat ránt a más megsemmisítése.
Csak sajnos az élet nem pillangó-effektus. Nem lehet soha se visszakanyarodni és az ezer más választási lehetőségből egy újat, egy másikat kiválasztani és a jövőbe vetíteni majd azt újra átélni. Az élet az egy kaland. Izgalmas, viszont lehet, hogy nem élvezetes, sőt lehet hogy néha félelmetes és ez milliónyi döntés eredményének hatása.
Mindenki boldog akar lenni, bár senki sem tudja pontosan, hogy mi az, mégis keressük, hiszen ez is csak egy érzés. A filozófia története se más, mint a boldogság elérésének különböző lehetőségei. A boldogságot csak akkor tudom átérezni, ha már átéltem, közben nem igazán, csak utána. Mindig utána jövünk rá, hogy boldogok voltunk ha már nem vagyunk azok. Utána újra keressük. De meddig?Mehet ez eddig? Lehet, hogy a boldogság nem tartozik az élethez? Ezek szerint nem nagyon. Nem passzolunk vele össze, hiszen csak néha találkozunk vele, ha találkozunk vele egyáltalán. Hiszen ha az élet összeillene a boldogsággal akkor mindig azzal lennénk, mindig átélhetnénk, a nap minden percében. Csak sajnos ez nem így van. Legtöbbször ez a boldogság csak konstrukció, általában társadalmi, melynek történeti gyökerei vannak. Lehet azért próbál mást elérni az egyén mint a boldogságot, mert nincs sejtése hogy mi az, vagy téves. Lehet ezért drogoznak. Lehet.
Miért akarunk mégis élni? Lehet tényleg csak az "élni akarás" miatt, egy ösztönünk miatt? Nem tesszük fel ezt a kérdést általában. Nem illik. Úgy néz ki ez manapság, hogy az életet ajándékként fogjuk fel - ami véleményem szerint igaz is - viszont az ajándék lovunknak nem nézzük a fogát. Lehet azért élünk mert a halált társadalmilag rosszul építették fel. Káros az életre nézve. Sokkal bizonytalanabb. Az élet is az, viszont a halál maga a bizonytalanság univerzuma. Viszont "csak a halál biztos". Az, hogy a bizonytalanság univerzuma bizonyossá fog válni. Egy elkövetkező biztos bizonytalanság a halál. Félünk tőle. De hát a boldogság is bizonytalan, soha se úgy kel fel az ember, hogy ma már pedig boldog leszek. A boldogság is bizonytalan. Viszont a remény az nem. Az biztos. Nézzük mit ír erről Szent Ágoston: "Az idő nem pihen. Érzelmeink felett nem száguld el tétlenül, és eredményei csodálatosak a lélekben. Íme, napok napokra jöttek-mentek, és jövésmenésükben újabb reménységek, más emlékek hadát görgették elém." Az állandó reménykedés, hogy holnap talán boldog leszek, az ami mozgathatja akár az emberi létünket, akár óvhatja a haláltól is. Egy életösztön? Lehet. A reményt azt mi építjük fel, viszont az elérése bizonytalan, néha reménytelen. Ez viszont újabb nagyon félelmetes kérdéseket vet fel.
Miben reménykedhetünk? Ha ezt feltesszük magunknak és megválaszoljuk két újabb kérdés vetődik fel, ami nagyon szörnyű válaszokat takarhat! Mi van akkor ha el se érjük azt amiben reménykedtünk? Megkérdőjeleződik ezáltal létünk értelme vagy maga az élet? Lehet. De mi van akkor ha elértem reménykedésem tárgyát? Akkor vége lesz az életemnek? Hiszen nincs további cél. Vagy újat találni? De meddig? A második vagy a többi nem fogja megkérdőjelezni az elsőt? "A bölcsesség eszménye a végtelen keresés?" Kényes kérdések. Már pedig ha nem tudunk feleletet adni ezekre a kérdésekre, tehát magának az életnek az értelmére akkor egy fizikai tárgy leszünk valójában, melyet szabadon mozgat a civilizáció fogaskereke és arra csapongunk amerre éppen dobál bennünket. Egy tárgy leszünk az emberi világ egészén belül. Ha van cél, akkor az hol van? Ha nincs akkor pedig lehet-e így élni? Élet-e az élet cél nélkül? Célokat mára a társadalom tálal elénk, abból válogatunk, ezért ezeket a kérdéseket fel se tesszük. Becsukott szemmel követünk valamit. Minden embernek fel kell tennie ezeket a kérdéseket magának és egyedül kell tudni ezekre válaszolni mert különben megkérdőjeleződik a joga az élet teljes és tartalmas átéléséhez.
Az élet fogyaszthatóvá vált mára. Ez egyfajta időhúzás. Pedig erre nekünk nincs időnk. Az élet nagyon rövid. Maga az ember ebben az univerzumban egy kis időt tölthet el, egyfajta átmeneti villanást. De éppen ez az átmeneti villanás az mely a válasz lehet. Nem tudjuk, hogy ennek a villanásnak mikor lesz vége. Lehet, hogy 10, 20 akár 100 év múlva. Bizonytalan a vége. De ez nem baj. Ez egy forrás. Ez a bizonytalan forrás az, mely értelmes életet ad, és értelmes életbe rendezhet. Gondoljunk csak bele, hogy mi lenne akkor ha pontosan tudnánk, hogy mikor halunk meg, akár percre pontosan is? Nem lenne borzasztó? Nem lenne még ezerszer is félelmetesebb? Ezáltal lehet hogy éppen ez a bizonytalanság az mely tompítja félelmünket? Lehet, hogy ez a kiszámíthatatlanság a boldogság reményének éltetője? Néha lehetek boldog, sokszor pedig nem? De megelégedhetünk- e ennyivel?
Nem!Nem, mert nem tudunk. Az élet keletkezését, még csak-csak meg tudjuk magyarázni, de a halálra nincs semmi értelmes magyarázat. De miért van az, hogy az egész élet irracionálisnak tűnik és mégis egész életünket megpróbáljuk értelmessé tenni? Miért racionalizáljuk? A halál miatt. Tegyük fel a kérdést, hogy mi lenne akkor ha az emberi élet végnélküli lenne? Mi történne ha a mandátumunk örök életre szólna? Nem lenne ami szankcionálna minket. Nem kellene az életnek értelmet adni. Nem beszélhetnénk életről, úgy ahogy a mai formában erről beszélünk. Az univerzum rozsdatartaléka lennénk, hiszen csak marna minket az élet végtelenségének máza. Nem lenne idő. Nem furcsa hogy az irracionális magyarázza a racionálisat? A halál közvetve magyarázza az életet. Annak ellenére, hogy mára ezt az életet a társadalom építi fel. Saját létemet is megkérdőjelezheti a társadalom. Gondoljunk csak bele egy egyszerű hétköznapi példába, amikor a rendőr igazolásnál a személy igazolványomat kéri, nem fogadja el anélkül létemet. Ezt az igazolást, hogy élünk nap, mint nap bizonyítanunk kell.
Félünk a haláltól, félünk az időtól. Próbálunk ellenkezni, védekezni. Porból lettünk, porrá leszünk. Semmiből lettünk, semmivé leszünk. DE mi köztes helyzetben vagyunk. Tehát létezünk. Porból lettünk és majd porrá leszünk. Úgy gondolom hogy ezt át kell értékelni. Ezt ki kell használni. Az élet valóban egy ajándék és ezt nem csak el kell fogadni hanem ki is kell bontani. Mindenkinek a sajátját, egyedül, a másik segítségével.
Az életet mára nem így fogjuk fel, természetesnek vettük és ez óriási probléma. A tudományok is mind foglalkoznak az élet valamely területével csak magával az életről feledkeztek el, ezzel mára senki nem foglalkozik. Az élet háttérbe szorult. De nem csak az élet hanem a halál is. Ebből következik hogy sokan magát az életet sem próbálják értelmessé tenni. Ez látható a mai fiatalok nagy hányadánál. Az élettel és a halállal szembe kell tudni nézni, ez élet-halál fontosságú kérdés.
