-Hűvös van. Mindegy, azért menjünk csak. Nem esik, addig nem baj, lényeg hogy a tóparton legyünk. Itt vagyunk az autónál, becsöngetek hozzájuk.
- Sziasztok! Jön anyukám is, hangversenyre kell vinni, aztán mehetünk.
- Rendben.
Az autóba végig hülyéskedtek egymással. Az anyukát hamar át tudták varázsolni újra gyerekké. Talán a kötöttségmentesség tetszett neki, ami ezekből a fiatalokból áradt rá. Tudta, milyen jó is volt ilyen fiatalon. Tudta ez az életkor, mikor kiforr és összeforr minden. Amikor összefonódnak véglegesen az emberek egy életre. És tudta ezt ünnepelik minden nap ezek a fiatalok. Megtalálták egymást. Tudta, hagyni kell a fiatalok egymásratalálásának örömét. Nem lehet betelni az ilyen aktusokkal, világvégéig tudnák folyatatni. Tudják van már valami ami örökre szól. Örökre csak nekik szól. Nekik vannak tavaik, kocsmáik, helyeik. Mindent kisajátíthatnak. Övék ez a világ, ők alkották. Nincsen benne pénz, hatalom, vagy érdek. De valami mégis összeköti, összetartja őket. Senki nem mondja ki, de mindenki érzi. Az alapról nem szól soha senki. Ez a természetes, természetesen alakult is ki. Nincsen benne mesterséges elem, mind, mind olyan amit az idők során együtt alkottak, együtt hoztak létre. És most újra építenek, újra alkotnak. Valaki nehéz helyzetben van. Ezt tudták. Tudták, hogy most építeni kell, sebeket tapasztani, hogy ne legyen a masszába semmilyen kis apró hiba. Újra összeállnak, hogy újra össze lehessen zárni. Minden egyes összezárás erősebbé teszi ezt a szellemi építményt. Ellenállóbbá, örökkévalóbbá.
