"Ha kérdezik hol vagyok, mondhatom megvagyok. Emlékek őrződnek, hol nem volt mit, törölhet, más meg örülhet, meg nem ölhet. Mégis szavaknak ereje, Istenek veleje, mondandom kezdete, áthathat verseket, árthatnak embernek. Kezem szalad előre, nem szabad jövőre, erőre gerjednem. Parázson melegített lángnak levegőbe szórt árnya hevített messze nyárba. Mint a vízben, csukott szemmel kapálozva haladhatsz csak jobbra balra, vízfelszínre felbukkanva, nem érhetsz a levegőbe. Se embernek nem parancsolhatsz se itt se holtan, problémádig az égig tolva, bambán sandikálsz majd holnap, már ha jól van. Addig ne feledd hol vagy, vagy ha jobb a holnap se nézd meg, hogy halad a hónap. Ezerszer eszelsz emberek emlékén, mit meszelt cementtel kezelsz, még ha semmit se veszel ezen a hétvégén. Cement vagy ne feledd. Ha gyenge vagy elfújhat a szél, míg jobb nap kél, mit mindennap remél és egyetlen egy sem kímél. Ha erős vagy házakat tartasz össze, melyben társakat tartasz közre, és a szél útjába nem fér, e parányi emberi tér. Boldognak nem tűnhetsz, ha melletted valakit nem tűrhetsz, addig e földön könnyen eltűnhetsz, más emlékében nem tündökölhetsz, örökké eltávolodsz önmagad káoszától, miatyánk mennyei kozmoszából. Ne akard tudni mit érsz, ha semmit melléktermékbe nem kérsz, még ha mások vinnyogó szemeitől olyannyira is félsz. Légy magadnak egyszerűen, tökéletesen, hát hulljon a férgese, mérgesen, ha távolodva érzed egyetlen ember gyümölcsének tekercsét, mely ha annyi széptől ránt el, hát vágd fel. Rakd a szavakat össze, egymás mellé és állj fel ha befejezted ezen emberi szlenget, mely fejedben keresve nem hagyott este, feküdve az ágyon emberi lángon. Tett magad a középpontba, onnan el ne moccanj, mint egy rokkant, melyet bosszant hogy odaraktak egy emberi műszobornak, melyet tologathatsz összevissza,  ő marad a gyújtópontban."