Stukker

   Az ókori görögök úgy képzelték, hogy a történelem állandóan ismétli önmagát, egy körmozgást végez, ciklikusság figyelhető meg, aki ma felül van, holnapra már alul lehet. Ez a felfogás később átadta helyét a bibliai üdvtörténetből (tévesen) levezetett haladás, fejlődés gondolatának, amiben nagy szerepe volt az újonnan felfedezett tengerentúli területeknek is, ami lehetőséget adott az európaiak számára, hogy összehasonlíthassák kultúrájukat más földrészen élő emberekkel. A leigázás a magasabb kultúra fényében történt, részben. A fejlődés, persze megfoghatatlan fogalom, helyette jobban használható a változás, ami nem értéktelített. A fejlődés koncepció összefügghetett a nyugati kultúra külső emlékezőképességek kialakulásával, a könyvnyomtatás által és az irásbeliség egyre jobban elterjedő használatával. Képessé váltunk múltunk, tudásszintünk  lejegyzésére,  elraktárolására. Létrejöhetett olyan szellemi alap, melyet a következő generációnak nem kellett újrakezdenie. A nyugati kultúra  térhódítása enélkül elképzelhetetlen lett volna. Az emlékek nélkül nincs értelme időről beszélni, csak kiterjedt homogén időváltozásról. A tudásunk egyre jobban kitágítja a múlt történéseit és az elmúlt tudás felszínrehozását. Gazdagabbá válnak ismereteink, mely által az életlehetőségek megszaporodnak a múlt tapasztalatainak fényében. A nagybetűs történelem alatt folydogál az egyének élettörténete. Az egyén önmaga történésze. Életét saját sorstörténete felől közelíti meg, élettapasztalata a narrativitása, elmesélhetősége fényében válik értelmezhetővé. Ezt közvetíteni kell más felé, másik ember irányában egy olyan közös interakciós sémában, melyben az egyén önmaga reflexivitására ráeszmélhet. A kérdés-felelet válasz gondolkodásra és önreflexióra szólítja fel az egyént, eszköze a nyelv. A elmúlt eseményeket az egyén mindig újrakonstruálja jelen tapasztalati fényében, ami egykor szép volt, lehet mára szégyelnivalóvá válik. Ez az egyik olyan képességünk, mely megkülönböztet az állatoktól, pedig génjeink 98%-a megegyezik a csimpánzok génjeivel!
   Ha az ember elkezd foglalkozni a rendszerváltás különböző aspektusaival, az az érzése támad, mintha a jelenünkről írná valaki ezeket a sorokat.  Persze a szereplők egy része kicserélődött, de a problémák gyökere, mintha akkor kódolva lett volna. Ezeket a problémákat aztán a 90es évek elején körülbástyázták és nincs az az erő mely ezt lerombolhatná. A történelem terhe nehezedik a jelenlegi szereplőkre. Kérdés hogy ciklikusság figyelhető e meg vagy egy helyben toporzékolás folyik 20 év óta. Ha jósolnom kellene 2010 körül robban a bomba. Egy politikai újrarendeződés várható. A kétpártrendszer melyről most annyit beszélnek, ha megvalósul, csak ideig óráig lesz elképzelhető. A konfontráció kitörtésének pillanatában a két legnagyobb párt ripitjára fog szétesni, mint ez megfigyelhető az ellenzékiség 87 és 90 körüli egységéből való széttöredezéséről. A baj persze, már akkor körbeírható. A Fidesz, mikor kialakult, egyértelműen a KISZ ellen szerveződött, az ifjúság pluralizálódását szerette volna feléleszteni. Ez 1988-ban sikerült is neki. A pártba azok léphettek be, akik nem voltak tagjai a KISZ-nek, viszont az MSZMP tagság nem volt kizáró ok!! Ez a nyílt KISZ ellenzékiség mára új töltett kapott. Amikor a Fidesz a KISZ ellen megalakult, a KISZ-ben azok a vezetők ültek, akik most éppen a kormány jeles vezető személyiségei. Az, hogy ma teljesen elképzelhetetlen a legkisebb kompromisszumra való képesség, annak ugyanúgy történelmi okai vannak tehát, mint a Fidesz és az SZDSZ (először SZKH) között. A Fidesz jobbratolódott a liberális értékrendtől, míg az SZDSZ kormányba sodródott 1994-ben azokkal, akiket 6éve egyfolytában kommunistáztak. De azért, ne higyjük, hogy teljesen értelmetlen döntés lett volna ez számukra. A Kerekasztal-Tárgyalások során, amikor is a gazdasági és szociális bizottságok is nagy nehezségéek árán összeült tanácskozni 1989 szeptemberében már július 1-jén megalkották az átalakulási törvényt (1989. évi XIII. törvény), mely lehetővé tette azt a spontán privatizációt, melynek az akkor még MSZMP volt a fő haszonélvezője, a támogatója pedig az SZDSZ. A közös kohéziós erőt a hatalom akarása jellemezte, megváltoztatni a fennálló társadalmi, politikai, gazdasági rendszert. A hatalom akarása  megmaradt,  koncepciók nélkül. A hatalom akarása, aztán majd lesz valami. A harc élet-halál fontosságúvá vált a jelenlegi pártoknál. A másik totális legyőzése, megsemmisítése, 2/3-os többség megszerzése lett az elvi kiindulópont. Akkor volt még "Fordulat és reform", "Reform és demokrácia", "Társadalmi szerződés". Ma nem maradt koncepció, kiüresedett maszlagok, rövidtávú béremelések, bercsökkentések, hosszű távra meg maradt a kánaán ígérete. Persze itt Édentől keletre, az ígéret nem lehet más mint maga az Éden. Csak éppen a hogyan kérdés nem merül fel. A két nagy pártot, melyek átölelnek munkástagozattól  vállalkozásbarát  osztályokig mindent, különleges magyar sajátosságunk, amolyan Hazafias Népfrontra emlékeztető jellegzetes képződmények. A Fideszt összetartja Orbán Viktor, az Mszp-t pedig Orbán Viktor gyűlölete, illetve hogy nekik is legyen egy Orbán Viktoruk. A dominó-effektus akkor indul el, amikor elkezdődik a politikai erők valamelyikének bukása, magával rántva a pártok pártokká szeletelését. Úgy tűnik más elképzelés nem jöhet számításba, új politikai erők alulról nem lehetnek sikeresek.
A történelem e menetének evolúciós hatása - felemelkedés és bukás - úgy tűnik a töténelem könyvek lapjait hamarosan újra  gyarapítja.  Kérdés persze, hogy ez jó  vagy rossz  lesz-e.  Úgy tűnik egyelőre a passzivitás, a beletörődés olyan történelmi  sajátosságunk, hogy egyelőre míg nem hívnak minket keringőre, addig úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek. A változás észlelhető, a változtatás egyelőre vágyálom.