Újabb tapasztalatokkal gazdagodtam az elmúlt pár napban, elsősorban egy új országot ismertem meg, azaz szagoltam bele a légkörébe. Ez az ország Románia. Szombat hajnalban elindultam szerény családom társaságában Erdély irányába, abban a hitben, hogy este már az erdélyi hegyekben szívhatjuk a friss levegőt, csodálkozva a táj gyönyörűségeiben. Két útvonal állt rendelkezésünkre mellyel megközelíthettük a csíkszeredai végállomásunkat. Az egyik Szeged-Arad-Déva-Segesvár-Csíkszereda útvonal, a másik variáció pedig a Debrecen-Nagyvárad-Kolozsvár-Csíkszereda, röviden. Nos, hosszas helyi közvéleménykutatás után az első alternatíva mellett döntött a család. Ez mint utóbb kiderült végzetes hibának bizonyult. A határig semmi probléma nem akadt. Rengeteg olasz rendszámú autóval találkoztunk, amit nem tudtunk először mire vélni, majd isteni szikraként ugrott be, hogy tulajdonképpen ők nem olaszok, hanem román vendégmunkások. Az autóban egyértelmű volt a nem fehérek 95%os aránya. A nagylaki határátkelőnél már voltak problémáim, ugyanis nem éreztem azt a nyugatias kifinomult kultúrát. Ehelyett közel fél órát sorban kellett állni egy útdíj nevezetű matricáért, amivel ha nem rendelkezel, iszonyatos büntetésben lesz részed, ha a polizei elkap. Egyébként valószínű ez olyan, mint nálunk az autópályadíj, csak hát a román szomszédaink ilyen kapitalista csökevényekkel nem rendelkeznek. Kezdeti lelkesedésünk nem hagyott alább, az országunkat átszeltük röpke 4óra alatt és 11kor már a román oldalon sütötte a nap az ablakon kilógó kezemet. Igazi búcsú alakult ki az országutak mellett, kis híján minden dolgukat ott végeztek szerény barátaink, talán csak a kábelfektetést tüntették el a kukoricásban. Az utak kezdetben ugyanolyanok voltak, mint kis hazánkban, csak egy kicsit figyelni kell vezetés közben, több dolog miatt is. A frissen megdolgozott pénzükből előszeretettel veszik meg a legjobb márkás autókat, amivel nem igazán foglalkoznak a sebességlimitekkel, ugyanis az az ő versenykocsijukra gondolom nem érvényes. A másik fontos figyelemreméltó tulajdonságuk az az, hogy a nyugati autóban fogyasztott nyugati luxuscikkek csomagolását (ebbe beleértve a flakonokat is) előszeretettel szeretik frissen, azonnal a mozgó jármű ablakán kihajítani, nem véve tudomást arról, hogy esetleg közlekedhet mögöttük is valaki. Így néha akadályversennyé válhat az út és 100%os koncentrációt vesz igénybe, hogy a reflexek mindig a helyükön legyenek. Első nagy román város melyen át kellett haladnunk az Arad volt. Nos. Engem Csernobilra emlékeztetett. Bár Csernobilban nem jártam, de így képzelném el. A városi közlekedési "kultúra" elég jellegzetes. Az az nincs. Nincs az úton semmi, csak gödör, de festés és egyéb haszontalan giccsek nincsenek rajta. A Dévahoz vezető útitáblát egy bokorban sikerült megtekinteni. Egy nyíl volt rajta, hogy jobbra. Ez a centrumban. Utána magára marad és az ösztöneire a kiváncsi turista. Nekünk sikerült egy fél óra után az úton lenni csak éppen bedugult. A kezdeti nehézségek és újabb fél óra után már mehettünk is laza 90es tempóban. Dévába érkezvén már olyan 3-4 óra lehetett délután és még az utunk fele hátra volt. Hát Déváról azt kell tudni, hogy Kazincbarcika nálunk egy üdülőparadicsomnak számít. Tehát gyönyörű Déva, Kőműves Kelemennek nem kellett volna reggel mindig nekiállni építeni, inkább az asszonnyal kellett volna többet foglalkozni. No de ne térjünk le az útról, irány Kolozsvár felé. Szászváros után bedugultunk és 2 óra után begurultunk. 2óra alatt sacc per köbö 2km-t sikerült haladni egy kamion hátsóját szagolva. Itt engem elkapott a mérek és mondtam, hogy itt és most megfordulunk és édes magyar tezsvíreinkhez nem megyünk, hanem irány haza. Talán senki nem merte kimondani, de hangos egyetértésre talált a dühöm. Édesapámon múlt minden, hiszen ekkor már a 600. kilométer környékén járhatott a vezetést illetően és ennyi várt rá egészen Tatáig.  Szerencsére erre a megoldásra jutottunk és apukám hősiesen elvállalta a kitűzött célt. Déváig vissza, majd fel Nagyvárad irányába. Ez egy főút volt. Hát. Nem mindig volt út, maradjunk annyiban. Én még ilyet nem láttam. Körülbelül 30km/óra sebességgel tudtunk száguldani, hol az útviszonyok miatt, hol az aszfalton éppen keresztül menő tehéncsorda miatt vagy éppen egy két összekötött lábú ló nem tudott levánszorogni a főútról. Sok mindent láttunk útközben. Volt olyan, hogy valaki a patakba beállt a Mercédesével és ott mosta az autóját. Volt hogy román roma kisgyerkőcök fogocskáztak a főúton. Szóval mesélhetnék még pár igen izgalmas harmadik világbeli élményt de inkább nem teszem. Nem lefitymázásként, nem felsőbbrendűségből, nem királyként lenézve, de Románia nem EU-s ország. Valószínű mi sem, de amikor átléptem a magyar oldalra észrevettem rejtett és titkolt szépségünket és aki azt mondja, hogy a románok elöttünk járnak azokat befizetem egy országjáró körútra. Nem mondanám európai országnak, azt hiszem ez egy egészen más kultúra. De tapasztalatnak nagyon jó volt számomra és nem bánom. Apukámat sajnáltam, de megérdemli a hős címet, miután 1200km-t levezetett aznap. Vasárnap hajnal 3kor érkeztünk haza, mintegy 24 órás kocsikázás után. Vasárnap csak döglöttem, mert a 24 órás kocsiban ülés eléggé elfárasztott, illetve mivel én voltam a navigátor ezért én sem aludhattam. Hétfőn és kedden a Balatonon voltunk. Körbejártuk az egész Balcsit, Keszthelyen egy kicsit több időt töltöttünkel , illetve Kenesén is. Egyébként szerintem a Balaton még mindig szép és most rengetegen is voltak lent, az előző évekhez képest. Jó volt látni újra ennyi embert a partokon sétálni illetve az utcákon. Annyira megjött a kedvem ahhoz, hogy biciklivel körbejárjuk páran a Balcsit mondjuk egy hét alatt és sátorral a hátunkon ott alszunk ahol megállunk és ott bulizunk ahol akarunk éppen. Szerintem jó bulit lehetne csapni, főleg hogy végig van bicikliút. Na puszika. Holnap nem leszek itthon csak este, aztán péntektől szabad vagyok.