Reggel 9 órakor felkeltem, lezuhanyoztam és próbáltam erőt meríteni magamba a rosszul alvás következtében. Elmentem beköttetni Andris szakdolgozatát az Oktogonhoz közeli üzletbe. Apró részletek megtárgyalása után kijelentették, hogy van egy órám és utána fáradjak vissza az elkészült munkáért. Szép idő lévén úgy gondoltam keresek egy kávézót ami rendelkezik valami kis terasszal és ott magammal töltöm azt a lyukas órácskát. Keveregtek bennem a gondolatok, valamicske megvilágosodást keresve magamért. Itt vagyok Pesten, azt csinálom amit szeretek, képzem magamat, olyan órákat hallgatok, melyek tetszenek. Van annyi pénzem, hogy fent tudjam magam tartani, talán még az átlag életkorú társaimhoz képest is megengedhetek magamnak többet, elmehetek koncertekre, utazhatok, albérletet fizetek itt Pesten, bármikor bárkivel megtudok inni egy sört és még a könyveket is megvehetem magamnak amiket éppen olvasni szeretnék. Egyszóval kiegyensúlyozott életet élhetek, élhetnék. És mégsem. Valami teher nehezedik rám, ami nem enged el. Valami nyomja a lelkem és nem tudok megszabadulni tőle. Átlagosnál nagyobb társasági életet élek, sokan ismernek, sok embert ismerek és mégis magányosnak érzem magam. Hát nem veszik észre az emberek, hogy valami nem stimmel nálam? Nem veszik észre, hogy minden nevetésem mögött van egy kis szomorúság? Önzőség ezt gondolni. Milliónál több embernél ugyanez létezik csak azt én nem veszem észre. Elvesztettem valakit akit szeretek és ettől magányosnak érzem magam. Nem értem miért és hogyan, aztán magyarázkodom magam, biztos ő volt rossz velem, vagy talán én voltam kevés hozzá de valami az önbecsülésemmel nincs rendben. Régebben hangosan üvöltöttem emberekkel mert nem képesek megállni a saját lábukon, kényszeredetten féltek maguktól inkább kapcsolatból kapcsolatba rángatták magukat, egyfajta ópiumként használva társakat kerestek maguknak, amiből persze újabb és újabb csalódás következett és ami a legrosszabb magányosnak érezték magukat folyton. Én nem szedek ilyen ópiumot, nem is fogok ilyet soha, de attól még kevesebbnek érzem most magam. Félnek. Megakarom osztani másik felemmel a problémáimat, a boldogságomat, a történéseimet. Megakarok osztani minden egyes szendvicset. Kényszeredetten keresem mellettem, de nem találom. Nincs kivel, nincs ő akivel megosztanám. Ennél rosszabb érzés nincs. Magamba roskadok, rossz szájízzel felállok és megpróbálom helyreállítani a szám PH-értékét. Savanyú a szőlő. Nyalogatom sebeimet, megpróbálom elmesélni barátaimnak és megértést várok. Persze tudom, hogy nevetséges, ugyanazt mondom el századjára, századjára is meghallgatnak és századjára se változik semmi. Untatom őket, én tudom a legjobban de azt is tudom, hogy megértenek. Aztán próbálom megérteni magamat, mi történt, végiggondolom az együtt eltöltött időt, az emlékeket újra átélem és nem változik bennem semmi. Bulik, színház, vidámpark, beszélgetések, kajálások. Mindegyik emlék átitva érzésekkel, érzelmekkel. Próbálom tapasztalattá gyúrni és még se megy valamiért. Nézem az utcán az embereket és néha aki kicsit is hasonlíthat rá, meglátom őt, utánamegyek és amint közelebb érek kiderül, hogy csalfa vakremény. Mosolygok magamon, szánalmas. Eltart hetekig, hónapokig lehet évekig is. Mégse tudok egy dolgot megérteni. Emberek élnek együtt évtizedekig. Eleinte minden szép és jó, megismerkednek, szeretkeznek, közelebb kerülnek egymáshoz és egymás támaszai lesznek. Aztán a szivárvány színei kezdenek kifakulni, jönnek az első komolyabb problémák. A férfi dolgozik, későn ér haza, hétvégén inkább a barátaival akar lenni. A nőnek hiányzik az érzelem, érzi valami nincs rendben, lefoglalja magát ő is a munkahelyével és a barátnőivel. Jön a gyerek. Idővel aztán azt veszik észre semmi más nem tartja össze őket csak a gyerek. A boldogságot kifele sugározzák, minden rendben, probléma elfojtva. Lassan már a barátaik jobban ismerik mint az akivel együtt él. Jön a műanyag effektus, minden már csak a látszat. Egy valami tartja össze őket a közös múlt. Nem tudnak elszakadni egymástól, félnek már túl késő lenne változtatni, minden halad a megszokott úton. Azt veszik észre, hogy márcsak kifelé boldogok, évente egyszer elmennek nyaralni és az lesz a házasság, de magukban tudják, hogy boldogtalanok, viszont már későnek érzik, hogy ezen változtatni tudjanak. Nem akarják feladni, nem akarnak másik bizonytalan életutat választani. Nem értem, hogy ha én ezt megértem, miért nem tudom elfogadni azt, hogy valamiért ugyanezt gondolhatták rólam. Másodjára gondolták rólam ezt. Aztán ezt megértve elkezdtem kalandod keresni, minden nőt meghódítani akit lehet, nem nézve semmit csak magam becsületét helyreállítani, magyarázva magamnak, hogy nem vagyok biztonságos. Elkezdtem nem önmagam lenni, pár hülyeségbe belemenni. Ezt is kinőttem. Egy dologra kell vigyázni, még hozzá a becsületemre. Annál nagyobb védelmet nem kaphatok, a becsületem az ami megvéd. Nem akarok többet szánalmaskodni, gyerekes dolgokat játszani. A pókerben van egy alapszabály, sose akarj minden partit megnyerni. Egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ha ezt nem tudod elfogadni akkor nem szabad játszanod. Nem várom már, hogy visszakapjak valamit, belefáradtam, hogy észrevegyék a fáradozásaimat, nem akarom hogy azt mutassam, hogy milyen tökéletes is lehetnék neki, nem kell hogy megértsék a szerelmemet. "Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért mert nem bírok tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életemnek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és biztosan fog is még történni. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más."