Egyszer azt olvastam, hogy akkor nő fel egy ember igazán, ha azt az embert is el tudja engedni akit a legjobban szeret. Talán igaz, talán nem. Valami olyasmit jelenthet most ez számomra, hogy annyira szeretsz valakit, hogy felismered, ha valóban szereted el kell tudnod engedned ha neki ezzel segítesz. Van bennem egy jóleső érzés ezáltal, hogy talán ez volt a helyes és mindkettőnknek ez a legjobb, mégha iszonyatosan nehéz döntés is volt. Talán a mai nap éreztem igazán azt, hogy mennyire szeretheti egymást két ember, mennyire őszinte, önzetlen is lehet egy kapcsolat és valahol ez nagyon megnyugtatott. Nagyon jól esett ez az utolsó találkozás, még ha nagyon fájt is, de olyan őszinte és szeretetteljes volt, hogy ennél többet nem érezhetek ezeknek a szavaknak a tartalmáról. Azt is olvastam valahol, hogy ha elveszíti az ember egy szeretettjét, akkor mindig önmagát sajnálja először. Én is érzek ilyet, de egyre jobban a másik az aki miatt jobban aggódom. Nem az fáj, hogy nem tudok mesélni, hanem hogy nem hallom mesélni. Azaz nem tudok a másikról. Kavarog bennem nagyon sok érzés, de összességében csak jók. Bármire visszagondolok vagy beugrik valami emlékkép, csak melegség fog el. És ez jó. Hogy mégse sikerült? Lehet így volt elrendelve. Már nem érdemes keseregnem. Tudom, el kell fogadnom a valóságot úgy ahogy van és nem úgy ahogy lennie kellene. Hazudnék magamnak ha azt mondanám, hogy jól vagyok, mert nem. De erről nem én tehetek, nincs kezemben a gyógymód, csak az idő mely segíthet. De talán agyilag sikerült elrendeznem magamban a dolgokat. Akárhányszor végigfut egy érzés, előjön egy emlék vagy beugrik egy történet és csak az van bennem, hogy a legőszintébben mondjam: KÖSZÖNÖM, köszönök mindent!